A SZURKOLÓ SZEMÉVEL:

KISS BALÁZS helyszíni beszámolója

Mai menü: Máriatölgyesi becsinált leves, Örömmámor gazdagon. Jó étvágyat!

 

Vendéglőbe látogattunk ma. Méghozzá nem is akármilyenbe, hanem egyenesen a város legfelkapottabb helyére, az öt csillagos Sport utcai Restaurant à la DAC-ba. Ellentétben más útszéli csehókkal, mint például a Téglamezei Falatozó vagy az Anton Malatinský Kifőzde, itt kultúrált a vendégkör, a visszajáró vendégek kellemes környezetben érezhetik magukat, és exkluzív a kiszolgálás is. Mert az étterem köztudottan olyan hely, ahol az ember igényeit kiszolgálják, lesik kívánságait, csakhogy a fizetés után elégedetten távozzon, és újra hozzájuk térjen vissza, ha legközelebb is étterembe menni támad kedve. Meg kell, hogy jegyezzük azonban, hogy az éttermünket mondvacsinált higiéniai hiányosságokra hivatkozva két hétvégére bezáratták a Sajnálatraméltó Fegyelmező Zoofiták (SFZ), de végül belátták, hogy a sorozatosan érkező asztalfoglalásoknak és a bezárást követő vendégreklamációknak nem állhatnak útjába, ezért, ha feltételesen is, de újra kinyitották kedvenc vendéglátóhelyünk ajtaját. Mint tudjuk, legutóbb a Lunaparki Talponállóban voltunk kénytelenek lakmározni, de végül nem bántuk meg, mert a felszolgált 3:2-es mámorszelet nagyon, de nagyon ízlett mindenkinek.

 

De kanyarodjunk vissza a mai vacsorához! Már az asztalfoglalás előtt figyelmeztettek minket, hogy illene szalvétát tenni a szánk elé ahhoz, ha a tavaszi menüt is itt akarjuk elfogyasztani. Az étterembe lépvén, már a vacsoránk megkezdése előtt behangolt a B-közép kamarazenekar, akik mint mindig, a mai alkalommal is gondoskodtak a fergeteges hangulatról. Zsörtölődve vettük azonban tudomásul, hogy nem megszokott vendégváró pincérünk, Bíró Tomi kísért minket asztalhoz, de az új srác, Krisztián úgy látszik tanult tapasztalt elődjétől, és hasonló módon mutatta be nekünk vacsoránk készítőit, mint ahogy azt Tomi szokta. Úgy tudjuk, hogy Tomit a már említett Zoofiták egy múltkori forgalomnélküli napon történt hiányosság miatt két hónapra "szabadságra küldték". Állítólag mosdatlan szájjal jött aznap dolgozni, de mi ezt erősen kételjük, hisz eddig mindig kiszolgálta a vendégek igényeit, és kellő módon szólt rá a vendéglőben nem kellő módon viselkedőkre.

 

Helyfoglalás után rögtön eldöntöttük, hogy ma nem À la carte fogunk vacsorázni, hanem inkább a napi menüt választjuk, ami nem volt más, mint Máriatölgyesi becsinált leves és Örömmámor gazdagon. Mmm, szinte összefolyt a nyál a szánkban az ételek nevének elolvasásakor. Leadtuk a rendelést, és vártunk a tálalásra. Konyhafőnökünknek, Lorant Chef de Cuisine-nek kicsit változtatni kellett a konyhai személyzet összállításában a megszokottól. A sárgaság miatt kényszerpihenőre került Regedei helyett Opokut bízta meg a vacsora tálalásával; a könnyed francia, Moughfire helyére pedig honfitársát, Hassant rendelte be. A konyhai személyzetben helyett kapott az eddig beugrósnak számító Rabihou is, aki az utóbbi időben már nagyon otthonosan mozog a konyhában. Ha így folytatja, lassan felküzdi magát mártáskészítőnek. A többieket már jól ismertük: itt volt a piszkos munkát végző Pinte, aki mosogatófiúként vezéregyénisége a társaságnak. Oly tisztára mosogat, hogy csak úgy ragyog a 16 négyzetméternyi metlachi burkolat Attilánk lába alatt. Aztán itt van Marcin, aki a tésztaszűrő ügyes kezelője. Pár hónappal ezelőtt még egy lyukas lábast sem bíztunk volna rá, de most már úgy szűr, mint ahogy senki más a konyhában. Az ügyeletes tányérelkapónk, mint mindig, most is Novota Jani, aki épp ma ünnepelte 25. születésnapját. Már több, mint két műszak óta nincs az a tányér, amit hagyna földre esni. Ha kell nyújtózkodik, ha kell óriásit vetődik, de tányér nem kerül a padlóra. Ha így folytatja, előbb vagy utóbb, de meghívót fog kapni az országos Csészealj Kapók Klubjába. Vacsoránk elkészítéséhez nélkülözhetetlenek voltak mai kiskuktáink is, akik vacsoráról vacsorára nagyszerű munkát végeznek a konyhában, látszik rajtuk, hogy Werner konyhaséf munkája alatt rengeteg fortélyt megtanultak az őszhajú mestertől. Gerich, Boya, Abena és N’lend nélkül sem lett volna ez a mai gasztronómiai csoda ily ízletes. És a felsorolás végére maradt az igazi ínyenc fogások nagymestere, a szervírozás tizenegyszeres bajnoka, főkuktánk: Leony Kweuke. Ilyen finom, ízletes rántást, mint amilyet a mai levesben ettünk, nem ízlelhetünk minden nap. Majd‘ 25 méterről szórta bele a lisztet... Lucullusi lakománk fénypontja volt Leo munkája. Az étteremtulajdonosoknak főhet majd a feje, kivel pótolják az ügyeletes rántás és habaráskészítőt, ha majd bejelentkeznek érte a hatalmas francia vagy orosz elit éttermek. Leonak órási tehetsége van a gasztronómiához, nélküle sótlan lesz az ételünk.

 

Vacsoránk elfogyasztásával nem volt semmi gond, hiába akadékoskodtak a Zoofiták, mi tudunk késsel-villával enni. Az étkezést ezúttal egy perces imával kezdtük. A héten jött a szomorú hír, hogy az étterem egykori vezetőjét, Reisz Árpi bácsit a mennyei vendéglők asztalához hívták a társai. Árpi bácsi örökre itthagyott bennünket, többé nem halljuk dícsérő szavait, sem zsörtölődéseit, ha rágós lesz a hús. Isten nyugosztaljon, Árpi bácsi!

 

Az eleje érthetetlen módon kicsit nyögve-nyelősre sikeredett, talán túl sokáig kevergettük a levest. Már a hatodik percben a kanalunkba akadhatott volna egy finom falat, de végül visszacsúszott a tányérba. Már kezdtünk attól tartani, hogy kihűl a levesünk; nem és nem találtuk a tányérban a legízletesebb falatokat, pedig átkevertük utánuk az egészet. Válogattunk, próbáltuk jobb kézzel, majd ballal, lassan már majdnem kiittuk a tányérból, mire megtaláltuk a megoldást, és a 70. percben végre sikerült bekanalaznunk. Húsz perc volt még hátra a desszertig, ami nem volt más, mint Örömmámor gazdagon. Addig kipiszkáltuk a fogunk közé szorult húscafatokat, és nem törődtünk a másik asztalnál ülő ügyetlen vendégekkel sem. Nagyon esetlenül mozogtak az étteremben, látszott rajtuk, hogy nem találták a helyüket. Biztos nincsenek hozzászokva az igényes környezethez, és otthon csak egy pangó pincefogadó a törzshelyük, ahová hébe-hóba téved csak be látogató. Ekkor zendített rá leghangosabban a zenekar is. Az asztal mellett énekre nyitotta a száját az is, aki eddig csak csendes fogyasztója volt a felejthetetlen vacsorának. És végül megérkezett a várva várt desszert! Ekkor már félredobtuk az illemtankönyvet, torkunkszakadtából üvölttöttünk, egymás, nyakába borultunk, sőt még az asztalokon díszítőelemként szolgáló gyertyákat is meggyújtottuk örömünkben, hadd füstöljön! De ezzel még mindig nem volt vége az eufóriának; a hab a tortán az volt, mikor a tányérkapóbajnok születésnaposunkat éltettük. Le a kalappal a negyed százados Jani előtt, hatalmas ünneplésbe kezdett, a feje fölött egy sárga-kék asztalterítőt lengetett, kötényruháját és kesztyűjét pedig szétdobálta az őrjöngő vendégek közt. De így tett szinte az összes konyhasegéd, akik munkáját hatalmas tapssal és kitörő örömmel fogadta a vendégsereg. Soha nem felejtjük ezt a lakomát! Főúr, fizetünk!

 

Szomorú hír számunkra azonban az, hogy az étterem a tél eljöttével egy időre bezárja kapuit. Várhatóan felújítják egy kicsit a belső terét, a hírek szerint új csillár kerül majd a mennyezetre, ami lehetővé teszi azt, hogy tavasszal még sötétedés után is nyitva tartson. A fiúkra is ráfér egy kis téli pihenés, valószínűleg hazalátogatnak majd otthoni szeretteikhez és együtt töltik az ünnepeket. Mi pedig nem tehetünk mást, mint izgatottan várjuk majd a tavaszi nyitányt, de addig is vigyázzunk magunkra, nehogy megülje a gyomrunkat a karácsonyi töltött káposzta!

(Kiss Balázs, 2008.11.30.)