A SZURKOLÓ SZEMÉVEL: KISS BALÁZS kommentárja

Mese (tojás)habbal

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, ott, ahol a kurtafarkú teve az úr, volt egyszer egy nagyon gazdag keleti király. De olyan gazdag volt, hogy alig tudott a sok pénztől mozdulni. Volt ennek a távoli királynak egy jó barátja, egy kereskedő. Ez a kereskedő rengeteg szegletében megfordult már a világnak, bejárta azt a mesés Kelettől egészen a vén Európáig, mígnem, furfangos ember lévén, rájött, hogy a legjobb befektetés számára, ha a labdarúgás világában teszi próbára a szerencséjét. Útjai során rengeteg emberrel megismerkedett, így hozta össze őt a sors egy másik kufárral, aki szintén ebben a játékban látta a mesés meggazdagodás lehetőségét. Abban a városban, ahonnan ez a másik ember származott, régi hagyományai voltak ennek a sportágnak. Egyszerű emberek ezreinek okozott örömöt éveken keresztül ez a játék, egyszercsak azonban megszűnt a támogatás, a játék örömfutball helyett megélhetési futballra kezdett hasonlítani, a csapat szekere egyre lejjebb csúszott a lejtőn, így a szurkolók száma is csak fogyott és fogyott.

 

Egy szép napon úgy döntött a két kereskedő, megkérik a gazdag királyt, adjon már nekik a vagyonából egy keveset, majd ők talpra állítják ebből a városka csapatát, visszaadják a nosztalgiázó népnek azt a boldogságot, amit ez a játék jelentett számukra oly sok esztendőn át. A király ráállt a dologra, hatalmas összeget ígért, akkorát, amekkorát az itteni emberek még sohasem láttak. A két kereskedő szabad kezet kapott a királytól, rögvest munkához is láttak. Mivel mindketten kereskedők voltak, úgy gondolták, megpróbálnak a lehető legkisebb befektetésből a lehető legnagyobb haszonra szert tenni úgy, hogy mégis élvezhető legyen a játék, és a nézőtérről eltűnt szurkolók is visszatérjenek a lelátóra. Jöttek is ám szépszerével a dalia ifjak a világ minden tájáról: szerecsenek, gallok, Dalmácia és Bohémia fiai egyaránt szerencsét próbálni. A hazaiak, akiket a nézősereg leginkább látni kívánt volna, csak kevesen kaptak lehetőséget a csapatnál. De a városlakók így is nagyon boldogok voltak, mert ahogy telt-múlt az idő, a játékosok egyre jobban összecsiszolódtak, a csapat szárnyalt, nem volt ritka a hétezres szurkolóhad a lelátón, amire ebben a kis városkában már nagyon rég nem volt példa. Örült is ám a tömeg, nem győztek hálálkodni a két jótevő kereskedőnek, amiért visszahozták a csapat dicső múltjára emlékeztető korszakot.

 

Ám beköszöntött a tél, a pihenő ideje, és ekkor mintha valami megváltozott volna. A két kereskedő a nagyobb haszon reményében a csapat „oroszlánját“ Germániába küldte szerencsét próbálni, a játékosok legjobbját, a szurkolók kedvencévé vált „hun királyt“, pedig rebellis viselkedése miatt száműzték. Úgy gondolták, nem kell nekik olyan játékos, aki ki meri mondani az igazságot, ha a kereskedők hibáztak. Magukat bizalmas emberekkel vették körül, s velük együtt abban bíztak, hogy minden távozó játékost sikerül majd kellőképpen pótolni. El is kezdték hát az új szerzemények felkutatását. Rengetegen megfordultak ezidőtájt a csapatnál, jobbára ismét csak idegenek, akik eddig mit sem tudtak a városka és szeretett csapata létezéséről. Még a dúsgazdag keleti király fényűző palotájának vendégszeretetét is élvezhették. A szurkolók becsülettel követték a felkészülési időszakot, de egyre csak azt látták, hogy az idehozott „meránik“, amellett, hogy „a legszebb lovon ficánkolódnak“, nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy a csapat sikersorozata ott folytatódjon, ahol az ősszel abbamaradt. Léhűtők hada kapott lehetőséget földieink rovására.

 

Ilyen előjelekkel vágott neki a csapat a kikeletnek, a kereskedők pedig a csapatot irányító őszhajú porosz mester szájába adva a szavakat, nemzetközi szereplésről beszéltek. Az ezeregyéjszaka meséibe illő álmodozásnak itt azonban hirtelen vége szakadt, ami ezután következett, az maga a rideg valóság:

 

Aki eddig még hitt a mesékben, az talán a Nyitrán látottak után felébred Csipkerózsika álmából, és magához tér. Fájó, de ki kell mondanunk, ez a csapat nem tud futballozni. UEFA-kupás reményekkel, bizakodóan vágtunk neki ennek az idénynek, mára azonban már nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy ezek a remények Háry János-féle megalapozatlan nagyotmondásokká váltak. Számszerűsítve: 4 meccs, 1 pont, 2 rúgott, 13 kapott gól. Nyitrán, az idei negyedik mérkőzésünkön, a negyedikféle felállásban lépett pályára kezdő tizenegyünk. Sok a sérült, sok az eltiltott, az eddig kevesebb játéklehetőséghez jutott játékosok bizonyítási lehetőséget kaptak. Élni azonban nem tudtak vele. Az első félidőben még talán-talán partyban voltunk a zoboraljaiakkal, de ez nekünk most édeskevés a boldogsághoz. A nyitraiak vezethettek volna már akár az első félidőben is, ha nincs Regedei Csaba, aki a gólvonalról vágott ki egy jól irányzott labdát; sőt, még egyet rúghattak volna szabadrúgásból, ezt azonban Jani bravúrral hárította. Nekünk ezzel szemben volt egy kapu fölé szálló N´lend fejesünk, és ezzel tulajdonképpen el is lőttük minden puskaporunkat. Summa summárum, láttunk már ennél sokkal rosszabb első félidőt is, de elégedettek semmiképp sem lehettünk a játékkal. Tulajdonképpen az volt a szerencsénk, hogy senki (elsősorban a védelemből) nem követett el szarvashibát.

 

De a foci kétfélidős játék. Tudta ezt jól Kurčubič edző is; érezte, hogy ez a csapat verhető ellenfél, csak hibára kell őket kényszeríteni. És mi hibáztunk is. Nem kicsit, nagyot. Nagyokat. Két gólt kapni pontrúgásból úgy, hogy a fejelő játékosnak még csak a környékén sincs védő, nagy hiba. Mégnagyobb hiba volt Loranttól közvetlenül a szabadrúgás elvégzése előtt cserélni. Mire odafutott volna Parvin a tizenhatosba a lecserélt Lénárth Tomi helyére, a labda már ott pattogott a hálónkban. A második gólban Janinak is benne volt a keze, rosszul mozdult ki a kapujából. Lénárth cseréje nem csak az időzítés miatt volt helytelen. Az iráni milliárdos kicsi fia bizony jócskán elmarad az elvárásoktól. (Parvin, a divatmajmokról is írt Darwin?) De azt már mindannyiunk látja, hogy az ifiből jött Lénárth tehetsége és akarata sajnos sokkal kevesebbet nyom a latban, mint a léha Abena és a vele együtt szintén nyugati szerződésre pályázó iráni üdvöske bénázásai. Football is business... A becserélt Beniusis „játéka“ pedig maga a borzalom. Miért nem vesszük már észre, hogy ez a litván srác labdakezelési gondokkal küzd? A meccsre nem is érdemes több szót fecsérelni, egy szóval összegezve: kiábrándító volt.

 

Nem a pályán látottak miatt fog megmaradni az emlékezetünkben ez a nap. Sokkal inkább az azt követő történtek teszik majd emlékezetessé. Azzal kell kezdjem, hogy ránk, szurkolókra egy rossz szava sem lehet senkinek. Ahogy és ahányan buzdítottuk a csapatot még az ilyen hullámvölgyben is, az példaértékű. De a mi türelmünk is véges! A szórakozásunkért felelősek miért néznek minket április bolondjának? Azt hiszik, nekünk mindent le lehet nyomni a torkunkon? A választ pénteken egyértelművé tettük: nem! A tojászáporral egybehangzóan kimondtuk: elég volt a komédiából! Ha ehhez az kell, hogy fejek hulljanak, hát hulljanak! A lehető legegyszerűbb eljárás ilyenkor az, ha elküldjük az edzőt. Ennek a döntésnek a meghozásában tegnap mi, szurkolók is segédkeztünk: transzparenssel, fehér zsebkendőkkel, Auf wiedersehen! rigmussal. Ez azonban csettintésre nem oldja meg a problémát, mert az elmúlt hetek történései (lásd: Pinte ügy, Vasas Zoli feljelentése, Szórád Csaba nyilatkozata, sorozatos nemfizetésekkel kapcsolatos hírek) egyre egyértelműebben mutatnak rá arra az állításra, hogy mégiscsak a fejétől bűzlik a hal.

 

Amíg a klub háza táján nem lesz minden áttekinthető rendben, addig ez marad a valóság. Ha a problémák megfelelően orvoslásra kerülnek majd, csak akkor folytatódhat a mese. Addigis itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére!

(Kiss Balázs, 2009.04.06.)