Radványi Miklós a DAC másodedzőjeként Milan Djuricic, Werner Lorant és Zlatko Kranjcar mellett is dolgozott, s mindhármuktól sokat tanult

„A siker nem azon múlik, tegeznek-e a játékosok”

 

Milyen az élete egy profi futballistának Németországban, mi volt az egykori nagyszombati klubelnök legnagyobb üzlete, s hogyan tanulnak a focisták gyerekei számolni? Radványi Miklós elmesélte. Az egykori nagyszerű csatárral, a DAC jelenlegi másodedzőjével dunaeperjesi otthonában találkoztunk.

 

A kezdetekről

„Pecze Károly vitt fel engem és Zsákovics Tibit 1987-ben a DAC felnőtt csapatába. Annak idején más volt az idősebb és a fiatalabb játékosok viszonya. Felnéztünk az idősebbekre, tiszteltük őket. Én már annak is örültem, hogy egy öltőzőben ülhettem Tóth Lacival, Majorošsal, Mičineccel, Pavlíkkal, Bertalan Gabival. Sokat tanultam tőlük, mert tőlük lehetett! Szerintem a mai szlovák futballnak az is az egyik nagy problémája, hogy a jobb játékosok mind elmennek külföldre, és a fiatalabbaknak nincs kitől tanulniuk. Amit én edzésen ellestem Tóth Lacitól vagy Mičinectől, azt az edző hiába magyarázta volna, azt látni kellett.”

 

A nagy kiugrásról

„Sušicén, a harmadik ligában töltöttem a katonaságot. Amikor hazajöttem a DAC-ba, két-három hónapot játszottam a juniorcsapatban, és Dragúň edzősködése alatt bemutatkoztam az élvonalban is. Mindjárt rúgtam két gólt, azonnal ki is kiáltottak óriási csatártehetségnek. De a csapatban nőtt a konkurencia, Jančula, Maixner és Diňa is akkor érkezett. Szikora lett az edző, s elküldött minket Zsakival Bősre vendégjátékra. Ezután Vágsellyére kerültem, s itt tettem az első nagy lépést az igazi nagy foci felé. A II. ligában tizennégy meccsen rúgtam tizenegy vagy tizenkét gólt, felfigyeltek rám. Visszakerültem Dunaszerdahelyre, és rendszeresen játszottam az I. ligában. Az 1993/1994-es idényben én lettem a bajnokság második legjobb góllövője, és Szlovákiában már elismert futballistaként, az egyik legjobb csatárként tartottak számon.”

 

Az 1. FC Saarbrückenről

„A Saarbrücken az 1992/93-as szezonban kiesett a Bundesligából, s mivel egy év után nem kerültek vissza, a klubvezetés elküldte a csapat nyolcvan százalékát. Egy szlovákiai származású, Németországban élő menedzser, Peter Telek megtudta, hogy a Saarbrücken csatárokat keres, és azt javasolta nekik, nézzék meg a DAC-ot, s láthatja az aktuális gólkirályt, Pavol Diňát és a második legjobb góllövőt, azaz engem. A kassaiakkal játszottunk, s nekem nagyon jól sikerült a meccs, rúgtam két gólt, így kerültem Saarbrückenbe. Az a Rainer Holmann lett ott a vezetőedző, aki korábban háromszoros bajnok volt a Galatasarayjal. Ő nem volt itt azon a felkészülési mérkőzésen, nem látott engem játszani, és inkább azokat a játékosokat részesítette előnyben, akiket ő hozott magával. De mivel én voltam abban az évben a Saarbrücken legdrágább vétele, közölték vele, olyan nincs, hogy a legdrágább játékos a padon fog ülni. Az első néhány meccsen csak csereként álltam be, de ahogy felmentem a pályára, mindjárt jobban nézett ki a csapat. A Wattenscheid ellen már kezdő voltam, nyertünk 2:0-ra, rúgtam egy gólt, adtam egy gólpasszt, s bekerültem a forduló tizenegyébe. Ettől kezdve rendszeresen játszottam. Az egyik legemlékezetesebb meccsem a Nürnberg elleni volt, 1:1-es állásnál a 65. percben gólt fejeltem, és eldöntöttem a meccset.”

 

Arról, hogyan lett Szlovákia legdrágább futballistája

„A Saarbrücken a Bundesligában nagyon eladósott, de Németországban olyan a rendszer, hogy ha a klub tud valamit faragni az adósságából, akkor azt a licencbizottság elfogadja. 1995-ben viszont valamit elmulasztottak, így a klub nem kapott profi licencet, és kiesett a III. ligába. Maradhattam volna, változatlan feltételek mellett, csakhogy engem Pecze Nagyszombatba hívott. Karcsi bácsi olyan volt nekem, mintha az apám lenne, mikor annak idején először szólt hozzám, reszkettem a gyönyörűségtől. Nem tudtam neki nemet mondani. Így hát a nagyszombatiak kiutaztak Saarbrückenbe tárgyalni, s a menedzseremmel, Peter Telekkel szóban megegyeztek egy vételárban, 150 vagy 200 ezer márkában. Pozsonyban kellett volna aláírniuk a szerződést, csakhogy a nagyszombati vezetők nem mentek el a találkára. Kiderült, valaki beetette őket, s azt állította, hogy mivel a Saarbrücken amatőr csapat lett, ingyen igazolható játékos vagyok. Csakhogy ez nem így volt! A Saarbrücken a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséghez fordult, s a FIFA néhány paraméter alapján – hány éves vagyok, mennyit kerestem, hány meccset játszottam – kiszámította a vételáramat. Akkora összeg jött ki, hogy a nagyszombatiak hanyatt vágták magukat kétségbeesésükben. Később ezt redukálták 450–460 ezer márkára, de augusztus végéig azt is ki kellett fizetni. Abban az időben én voltam a legdrágább futballista Szlovákiában. Nagyszombatban sokan bíráltak is, hogy mennyibe kerültem, de az akkori klubelnök, Jozef Bachratý nekem egyszer elárulta, ez volt élete legjobb üzlete. Akkor jól ment a foci Nagyszombatban, minden meccsen volt tízezer ember, a klubvezetés pedig a FIFA ítélete után sorra járta a szponzorokat: segítsetek rajtunk, muszáj fizetnünk a Saarbrückennek Radványiért, mert akkor nem játszhatunk. Mindenki megrémült, hogy kizárják a csapatot a ligából, így nagyon sok pénzt összegyűjtöttek. Kifizettek értem tízmillió koronát, de ezen felül legalább kétszer annyi a klubnak is maradt.”

 

A nyelvtudásról és a tolmácsolásról

„A gimnáziumban angolul tanultam, így a saarbrückeni első hónapokban is angolul beszéltem. Németországban viszont természetes, hogy meg kell tanulnod németül. Magántanár is foglalkozott velem, és ha ott élsz kint, rá vagy kényszerítve, hogy használd a nyelvet, olvasod az újságot, gyorsan ragadnak rád a szavak. Három hónap után már jól meg tudtam értetni magam. Tisztában voltam viszont vele, hogy csak a konyhanyelvet beszélem, így amikor hazajöttem Dunaszerdahelyre, öt évig jártam nyelviskolába, hogy ragozni is tudjak rendesen. Különben nem dolgozhattam volna németül beszélő edzők mellett, mert a németben a nyelvtan is nagyon nehéz, és nem mindegy, hogy azt mondom-e a kapusnak, hogy „mész kapu”, vagy „mész a kapuba” vagy „mész a kapuból”. Másodedzőként az első hónapokban így is nagy káosz volt a fejemben: hazaértem, elkezdtem magyarul beszélni, aztán hirtelen szlovákul, aztán meg németül – a családom csak nézett, hogy normális vagyok-e. Idővel viszont megszoktam, ráadásul most Garger mellett könnyebb dolgom van, mivel beszél angolul. Mellette már nem kell tolmácsolnom, mert az edzések és a taktikai értekezletek is angolul zajlanak.”

 

A profizmusról

„Németországban rang profi futballistának lenni. Számomra ez újdonság volt, mert Szlovákiában akárki profi lehetett. Mifelénk van játékos, aki veszekedni kezd, ha a csapattársa keményen becsúszik neki edzésen, ott kötelező volt sípcsontvédőben edzeni, és mindenki százszázalékosan hajtott. Csak az edző szavát lehetett hallani, nem volt beszélgetés, jópofizás. A profi futball lényege, hogy a játékos feje tiszta legyen, ne kelljen semmi mással törődnie, csak a futballal. Neki ez a munkája. Mi itt hordjuk a csapatokat összpontosításra –Németországban kétszer voltam meccs előtt összpontosításon. Az edző azt mondta: profi vagy, tudod, mi a jó neked, törődj magaddal, itt a szerződésed, ennyit kapsz, ha nem úgy játszol, ahogy én elképzelem, az a te bajod. Nálunk még az dívik, hogy a meccs előtt be kell zárni a csapatot, az a jó! Pedig ez sokszor csak rosszabbat tesz. A játékos egész nap fekszik, csak a meccsre gondol, s mire ki kell futnia a pályára, fejben rettenetesen elfárad. Szlovákiában gyakran beszélnek a játékosok fegyelmezetlenségéről is, de ez felülről jön. Mert az edző nem kérdezheti meg a későn jövő játékost, hol volt, ha az visszakérdezne: és a fizetésem hol van? Ha Németországban két percet késtem, tudtam, mennyit kell ezért fizetnem, de tudtam azt is, hogy tizedikén mindig a számlámon lesz a pénzem. Ha tetszik, ha nem, a profi futballban a pénzzel lehet fegyelmet tartani. Ez a különbség a profi és a hobbifutball között.”

 

A DAC-stadionról

„Akkor adták át a stadiont, amikor Szerdahelyre kerültem, 1985-ben. Az elsők között voltam, akik lementek az öltözőbe. Azóta is, ha belépek, s megérzem azt a tipikus öltőzőszagot, tudom, hogy itt vagyok itthon. Számomra ennek a stadionnak van egy varázsa. Nehéz ezt szavakba önteni, sok játékos nem is érti. Természetesen tudom, hogy edzőként az ember állandóan úton van, nem maradhatok Dunaszerdahelyen tíz vagy húsz évig, de mindig a DAC-stadionban leszek otthon.”

 

Djuricicról, Lorantról, Kranjcarról

„A horvát Milan Djuricic kevéssel a bajnokság kezdete előtt érkezett a DAC-hoz, de egy működő játékrendszert alakított ki, s ezt a drukkerek is látták. Igaz, hogy ugyanazt edzettük mindennap, amit nem szabad, a játékosoknak már az agyukra ment, de mikor eljött a meccs, mindenki tudta, mit kell csinálnia, hová kell futnia. Djuricic szétszedte darabokra a játékot, az edzés elején az egyes részek külön gyakoroltak – például a jobbhátvéd meg a középhátvéd a balhalf és az egyik csatár ellen –, utána pedig összerakta az egészet. Unalmas tréningek voltak, de eredményt hoztak, s volt a csapatnak arca.

Werner Lorant már többféle edzést tartott, de köztük olyat is, amit a mai világban már nem nagyon űznek: hétfőn elmentünk az erdőbe, és a csapat huszonöt kilométert futott. Szegény játékosok majd’ belepusztultak, sokan le is lassultak, mivel a hosszútávfutástól elhalnak a gyors izomrostok. Lorant a mozgáskoordinációt hülyeségnek tartotta, pedig mondtam neki, hogy én nem azt tanulom az iskolában, amit ő erőltet az edzéseken, de neki a futás volt a mindene. Viszont ahogyan a meccs előtt fel tudta a csapatot tüzelni, az valami fantasztikus volt, ha én is kifuthattam volna a pályára, szétrúgok mindenkit.

A horvát válogatott korábbi szövetségi kapitánya, Zlatko Kranjcar nem tartott ilyen lelkesítő beszédeket, lehet, hogy azért is, mert nem tudott olyan jól németül. De nagyon jó edzésmódszerei voltak, csak hát az a fránya alkohol... Kranjcar asszisztense, az iráni Ali Reza Marzban is kiváló szakember volt, Németországban szerzett képesítést. Nekem egyébként mindegyikükkel nagyon jó volt a kapcsolatom, Loranttal és Kranjcarral ma is havi rendszerességgel beszélek telefonon, s mindegyiküktől sokat lehetett tanulni. Majd meglátjuk, hogyan tudom ezt kamatoztatni.”

 

Arról, milyen a jó edző

„A gyerekeknél fontos, hogy olyan ember legyen az edzőjük, akire felnéznek. A fiamat több éven át edzette Rasťo Prokop, nagyon kemény ember, és mégis, ha azt mondanám éjjel kettőkor Dávidnak, hogy Prokopot verik, azonnal futna segíteni rajta. Az összes játékos imádta, pedig gyakran kiabált edzésen. A felnőttekkel már másképp kell bánni, valakivel szigorúnak kell lenni, és állandóan hajtani, de olyan is van, akit fékezni kell, mert már túlzásba viszi az edzést. Sokan megkérdezték már tőlem, miért tegeznek a játékosok. Pedig a siker nem ezen múlik: amikor Vlado Weiss bajnok lett és BL-t játszott a Petržalkával, nagyon sok játékosa tegezte. Pusztán azért még nem fognak tisztelni, hogy magáznak, és fordítva: lehet, hogy tegeznek a játékosok, de ha mondok valamit, akkor nincs apelláta. A másodedző helyzete egyébként is más, mint a vezetőedzőé. A másodedzőnek egyfajta kapocsnak kell lennie a vezetőedző és a játékosok között. Egy edzőpáros akkor működik jól, ha az egyikük keményebb, a másik pedig tud engedni is, ha kell.”

 

Két fiáról, Dávidról és Mikiről

„Sosem erőltettem, hogy a fiaim focisták legyenek. A kisebbik Miki focizik ugyan Eperjesen, de ő más utat választott, most fog érettségizni, orvosnak készül. A nagyobbikat, Dávidot viszont egészen kiskorától kezdve csak a futball érdekelte. Két-három évesen úgy tanult meg számolni, hogy Tomáš – a kettes – meg Siago – az ötös – egyenlő Zsákovics Tibi bácsi – a hetes. Érdekes, hogy nem csatár, hanem hátvéd lett belőle. A DAC B csapatában játszik, s minden edzőnek az álma, hogy ilyen játékost eddzen, mint ő. Edzésen mindig százszázalékosan teljesít, nem akarja az edzőt átvágni. Számára egyébként nem előny, hogy én vagyok a DAC másodedzője, mert egyáltalán nem szeretném, ha azt mondanák, azért játszik, mert apuka elintézte. Ráadásul egyik edző sem állít be egykönnyen egy huszonegy éves középhátvédet a kezdőcsapatba, mert az egy kritikus poszt. Mindig mondom is Dávidnak, a futballban a legfontosabb a türelem. Aki türelmes, azé a jövő.”

 

Radványi Miklós

Született: 1968. november 22.

Játékospályafutása:

1985–1987    DAC

1987–1989    Sušice

1990             Gabčíkovo

1991             Šaľa

1991–1994    DAC

1994–1995    Saarbrücken (német II. liga)

1995–1997    Trnava

1997             Opava

1997             Trnava

1997–2000    DAC

2000–2001    Neusiedl (osztrák IV. liga)

2001–2002    Wurmla (osztrák III. liga)

2002–2003    Andau (osztrák V. liga)

2003–2006    SV Langenleben (osztrák V. liga)

Edzői pályafutása:

2003–2008    SV Langenleben

2006             DAC, idősebb ifik

2008–           DAC (másodedző)

Forrás: fcdac1904.com

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2009. december 23.)