A DAC volt vezetőedzője azt állítja, 24 520 euróval tartozik neki a klub, de bízik benne, hogy a csapat kiharcolja a bentmaradást

Garger: „Pénz nélkül nincs profi futball”

 

Mi juttatta a dunaszerdahelyi futballcsapatot a kiesés szélére? Kurt Gargerrel, a DAC hétfőn elbocsátott vezetőedzőjével beszélgettünk.

 

Hétfőn távoznia kellett a DAC-tól. Miért került sor az edzőváltásra?

Ennek nagyon egyszerű oka van. A klub sok pénzzel tartozik nekem, és én gyakran kérdezgettem, mikor kapom már meg az elmaradt fizetéseimet, vagy legalább egy részüket. Mindig azt hallottam: megkapod, megkapod, ne aggódj. Csakhogy közeleg a szezon vége, ezért tíz napja újra megkérdeztem a klubvezetőket, hogy mi a helyzet a pénzemmel, hiszen feleségem van, két gyerekem, és még vannak elmaradt járandóságaim tavalyról is. A nyári hónapokat se fizették ki rendesen, októberben és novemberben semmit nem kaptam, s idén sem javult a helyzet. Tíz nappal ezelőtt úgy volt, végre megkapom a pénzemet, csakhogy megint nem adtak semmit. Ezután ügyvédhez fordultam, s megmondtam a klubvezetésnek, hogy elegem van ebből az egészből, s bíróság elé viszem az ügyet.

 

Mi volt a vezetőség reakciója?

Közöltem Antallal és Mohsenivel, hogy az ügyvédem várja őket. Meg is ígérték, hogy eljönnek. Múlt kedden lett volna a találkozó. Egy nappal korábban még figyelmeztettem is Antalékat, el ne felejtsék, mert kell valami megoldást találnunk az ügyemre. De nem mutatkoztak az ügyvédemnél, akivel így a Szlovák Labdarúgó-szövetség Sportdöntőbíróságához fordultunk. Amikor erről Mohseni tudomást szerzett, nekem támadott, hogy miért kellett pont a legfontosabb meccsek előtt ilyet csinálnom, nem bízom-e benne. Azt feleltem: nyolc hónapig vártam a pénzemre, ha nem bíztam volna benne, már hamarább is jogi útra tereltem volna az ügyet. De én mindig hittem, hogy végül csak megkapom, ami jár nekem. Most viszont már nem tudom elhinni, hogy csak úgy a kezembe adják az elmaradt fizetéseimet, ezért más utat kellett választanom. Néhány nappal azután, hogy kiderült, feljelentettem a klubot, kaptam egy levelet a klubtól, mely szerint az utolsó héten elmehetek szabadságra. Így ért véget a dunaszerdahelyi munkásságom.

 

A pénzét azóta sem kapta meg?

Nagyon meglepett, amikor Mohseni klubelnök azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a klub összes adósságát rendezte velem szemben. Ez nem igaz. Nem is látok rá esélyt, hogy peren kívül megkapjam a pénzemet.

 

Mennyivel tartozik önnek a klub?

A fizetésemből mindig csak kis részleteket kaptam, így a tavaly júliustól felhalmozott tartozás pontosan 24 520 euró. Szeptemberből például csak 270 euró elmaradásuk van, októberért viszont 5 500 euróval tartoznak. Nem kérek semmi mást, csak ami a szerződésem alapján jár nekem, ezt a pénzt viszont mindenképpen meg akarom kapni. Ezért háborodtam fel, amikor azt olvastam, hogy a klubelnök állítja, mindent kifizettek nekem. Ez egy rossz vicc. A játékosok is hasonló helyzetben vannak. Nem ismerem a pontos összegeket, de nekik is sok pénzzel tartoznak. Kedden például Markus Seelaus pakolt össze. Megelégelte a helyzetet, hazament. Ha Mohseni igazat mondana, s mindenki rendesen megkapná a fizetését, akkor vajon miért hagynák faképnél a játékosok a klubot?

 

A DAC vezetői állásfoglalásukban azt állítják, azért váltak meg öntől, mert nem voltak megelégedve a munkájával.

Nem is mondhatnak mást ebben a helyzetben. A klub mélyre csúszott a táblázaton, és a kiesés ellen kell harcolnia, holott a téli szünetben meg voltam róla győződve, hogy nem eshetünk ki, akkora volt az előnyünk a sereghajtóval szemben. De arról is beszélnünk kell, mi vezetett ide! A DAC-ban nem úgy mennek a dolgok, ahogy egy profi klubban kellene. Amikor nyáron idejöttem, tudtam, kicsoda Mohseni, de nem ismertem annyira jól, hogy előre lássam, milyen szörnyű helyzetbe kerülök. Ezt az ember csak akkor tapasztalja meg, ha együtt dolgozik vele. Természetesen hallottam, hogy mit csinált az Admirával, hallottam arról is, hogy a Rapiddal szponzori szerződést kötött, aztán nem fizetett, sőt, arról is volt némi elképzelésem, mi zajlott Dunaszerdahelyen az elmúlt szezonban. Mégis hittem, hogy tanultak a hibáikból, és minden más lesz. Nem számítottam ennyire katasztrofális helyzetre.

 

Mit ért katasztrofális helyzet alatt?

Amikor nyáron idekerültem, nem volt csapatunk. Egy héttel a bajnokság kezdete előtt! Szezon közben kellett csapatot építenünk. Októberre összerázódott a gárda, és volt egy hosszú veretlenségi sorozatunk is. A DAC nem szállhat harcba a szlovák bajnoki címért, de reális cél lehetne, hogy a 6-7. hely körül álljon a csapat, s ne kelljen a kiesés miatt idegeskedni. Novemberben viszont ismét kezdődtek a problémák: a Senica elleni hazai meccsre a játékosok nem akartak kiállni, mert nem kapták meg a fizetésüket. Nyolc órán át ültek az öltözőben, és tanakodtak, játsszanak-e vagy ne. Az utolsó pillanatban, az én közbenjárásomra is, végül úgy döntöttek, játszani fognak. Mindenki próbálta hinni, hogy a klubvezetés betartja az ígéreteit, és egyszer már csak megkapjuk a pénzüket. De nem így történt. Csak egy kiragadott példa: karácsony előtt a vezetők megígérték az afrikai légiósoknak, hogy hazamehetnek, de a valóság teljesen más volt. Nem fizették ki a repülőjegyeiket, így a futballistáknak karácsonykor és újévkor is Dunaszerdahelyen kellett maradniuk. A téli szünetben teljesen szétesett a csapat: elküldték Majust, akit azzal vádoltak meg, hogy eladta a meccseket, elküldték Halimit, s az utolsó pillanatban Novota is kikerült a keretből, mert nem akart szerződést hosszabbítani. Jöttek új játékosok, a bosnyák II. ligából, Dubajból, innen-onnan, s ismét újonnan kellett csapatot építeni. Dubajban voltunk edzőtáborban, holott folyton azt hallottuk, hogy a klubnak nincs pénze. Megkérdeztem, hogy az edzőtáborra fordított pénzt miért nem inkább a játékosok kapják, de azt a választ kaptam, hogy muszáj Dubajba mennünk, meg kell mutatnunk magunkat a szponzoroknak. De mit ér az edzőtábor, ha a jelenlegi keretnek a fele nem volt velünk Dubajban!

 

Miért cserélődnek ilyen sűrűn a játékosok a DAC-ban?

Aki megunja a pénztelenséget, hazautazik. Így ment el Nyron Wau, így ment el Michellini és Vidakovics. A kameruni játékosok sem hajlandók már játszani… Minden héten más összeállításban kellett pályára lépnünk, s az újonnan érkezett játékosok 5–6 hónapja nem edzettek. Mit várhatunk így el tőlük? Hogyan lehet ilyen csapattal dolgozni? Ilyen körülmények között egy edző sem tud csodát tenni, az egyetlen célja az lehet, hogy az együttes ne essen ki. A DAC nem egy profi klub. Normális esetben ennek a csapatnak nem lenne gondja a bentmaradással, de a jelenlegi klubvezetés mellett nincs lehetőség rendes munkára. Lehet, hogy most bentmarad a DAC, de ha nem változik semmi, akkor a következő szezonban ugyanez a szenvedés vár rá. Én az utolsó pillanatig igyekeztem a legtöbbet kihozni a helyzetből. Semmi gondom a játékosokkal, hiszen egy hajóban evezünk, és bent akarunk maradni. De nem egyszerű motiválni őket, hiszen nem kapnak pénzt, és hónapok óta én sem kaptam meg a fizetésemet. Próbáltam meggyőzni a klubvezetőket, hogy az utolsó, a legfontosabb meccs előtt fizessenek a játékosoknak valamit, de azzal hárították el a kérést, hogy majd május 20-án megkapunk mindent. Hogyan tudjanak így a játékosok a futballra koncentrálni?

 

Hogyan tudta ebben a helyzetben mégis felrázni a csapatot?

Nehezen, de minden nap próbálkoztam. Amikor az ember megérkezett edzésre, csakis rossz híreket hallott. A játékosokkal és Radványi Mikivel együtt tudtam, hogy nem számíthatunk a klub segítségére, magunkra vagyunk hagyatva, de így is igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy bent tartsuk a csapatot az élvonalban. Rendes körülmények között a DAC élvonalbeli szereplése jót tenne a szlovák futballnak, hiszen a klubnak nagyszerű szurkolói és komoly hagyományai vannak, ezért keményen harcoltunk a kiesés ellen. Megértettük, hogy össze kell tartanunk, mi nem veszekedhetünk egymással, csak így lehet esélyünk. Nagyon összekovácsolta ez a kollektívát. Hosszú távon viszont ez sem működhet. A játékosok 90%-a külföldi, s nincs óriási fizetésük. De azt, ami jár nekik, meg szeretnék kapni. Ezért jöttek ide. Nem azért jöttek, mert Dunaszerdahely olyan szép város. Futballozni jöttek, s azt akarják, hogy ezért meg legyenek fizetve. Ha nincsenek, akkor fogják magukat, és elmennek. Ide már nehéz hozni szlovák, magyar, cseh vagy osztrák játékost, mert mindenki tudja, mi folyik a klubban. Télen Sariyar és Palla kifejezetten az én kérésemre jöttek Dunaszerdahelyre. Tudták, mi a helyzet, de úgy vélték, megéri nekik, hogy három-négy hónapig az élvonalban játsszanak. A DAC-ba már tényleg csak valahonnan Afrikából lehet játékost szerezni, vagy az egykori Jugoszlávia utódállamaiból, de egyszerre csak öt EU-n kívüli futballista lehet a pályán, és a többit vajon honnan szedik?!

 

A klubvezetés azt állítja, optimális körülmények között edzhette a csapatot, de a rendelkezésre álló lehetőségek közül nem használt ki mindent.

Bárki eljöhet Dunaszerdahelyre, és meggyőződhet róla, milyen körülmények között dolgoztam. Nincs edzőpályánk, csak a stadionban tréningezhettünk, illetve télen a műfüves pályán, néha pedig Hodosban. Nincs csapatorvos, mert néhány hónapja az is otthagyta a klubot. Kell mondanom, hogy milyen okból? A klubban dolgozó egyéb alkalmazottak sem kapnak fizetést. Nincs rendes orvosi ellátás. Néhány hónapig dolgozott velünk egy fizioterapeuta, nagyon rendes srác, de megelégelte a pénztelenséget. A játékosok elmehetnek hozzá, adnak neki öt-tíz eurót, hogy rendbe rakja őket, de a klubnak már nem dolgozik.

 

Sokszor panaszkodott a gyenge játékosállományra.

Ha az élvonalban akarunk játszani, ahhoz élvonalbeli játékosok kellenek. De a csapat fele nem csinálta végig a téli alapozást – nemhogy velünk nem, hanem semmilyen csapattal! S ez nem a futballisták hibája, ők nem tehetnek róla, hogy ilyen helyzet alakult ki. Egy példa: a Dubnica elleni meccs előtt a pozsonyi Bonbon szállóban voltunk edzőtáborban. A négy kameruni légiós sztrájkba lépett, nem volt, aki játsszon másnap. Ekkor visszahívták Majust, este kilenckor pedig felhívták Halimit, hogy megkapja a hiányzó pénzének egy részét, csak segítsen másnap a csapatnak. Dubnicán végül mindketten játszottak, mert nem volt más, akit beállíthattam volna.

 

Volt lehetősége arra, hogy a felkészülési időszakban játékosokat válogasson?

Nem, Dunaszerdahelyen ez lehetetlen. A téli szünetben a klubvezetés egyáltalán nem kommunikált velem. Az is egy nehéz időszak volt, mert akkor is jól jött volna a pénz, de hiába vártam rá, csak ígéretet kaptam, hogy néhány hónap múlva három részletben megkapom. Amikor  januárban visszatértem Dunaszerdahelyre, szembesültem vele, ki maradt meg az őszi csapatból, majd nagyon rövid idő alatt közel 40 futballistát néztem meg próbajátékon. Közülük próbáltam kiválasztani azokat, akik hasznára lehetnek a csapatnak. Nem mondhattam azt, hogy erre vagy arra a játékosra van szükségem… Idehoztak próbajátékra tíz belső védőt, holott azzal a poszttal nem volt problémánk, csatárra lett volna szükségünk. Erre hoztak nekem egy 36 éves szlovén csatárt, akit három éve Ausztriában már kipróbáltam, és nem találtam elég jónak, de azt várták, most majd megfelel nekem.

 

A szurkolók többször felrótták önnek, hogy nem adott elég lehetőséget a hazai fiatal játékosoknak.

A kiesés elleni harcban nem lehet mély vízbe dobni a fiatalokat, de aki megérett rá, annak lehetőséget adtam. Németh Zsolti most már rendszeresen játszik. Tavaly játszatni kezdtem Bognárt, nagyon jól is szerepelt, gólokat lőtt, felfigyeltek rá, azóta már a Tatran Prešov játékosa. Lénárth is olykor pályára lép, de más nincs nagyon, akit az élvonalban be lehet vetni. A klub filozófiájába nem férnek bele a környékbeli tehetséges fiatalok, pedig ebben lenne ráció, de a vezetőség inkább a légiósokat részesíti előnyben.

 

Sok drukker a besztercebányiak elleni pontvesztést tartja a bajnokság egyik fordulópontjának. Ha a DAC legyőzte volna a Duklát, valószínűleg most nem kellene a bentmaradás miatt izgulnia, de az ellenfél az utolsó percekben egyenlített. Ezért sokan önt teszik felelőssé.

A drukkerek nem szeretik Sammy Koejoe-t, és nem szívesen látják a pályán. De Sammy az egyetlen csatárunk, ráadásul fontos gólokat szerzett. Én is látom, hogy nem ő a világ legjobb játékosa, ám szükségünk van rá, jól fejel, védekezésben is bevethető, és mindig mindent belead. Amíg nem tudunk hozni egy másik csatárt mellé, muszáj Sammynek játszania. Bajevski szintén szerepelhet csatárposzton, de ő nem klasszikus értelemben vett támadó. Ezen a bizonyos Dukla elleni meccsen is számonkérték rajtam, miért nem Koejoe-t cseréltem le. De nekem azt kellett lehoznom, aki már alig állt a lábán, mert normális felkészülés híján katasztrofális az erőnléte. Lehet, hogy hibáztam azon a mérkőzésen, de ilyen előfordul, hisz aki dolgozik, az hibázik is. A szurkolók mindig azt mondják, az edző a felelős, de kik azok, aki az elmúlt két évben végig a klubnál voltak? Az edzők cserélődnek, a játékosok szintén, ám a klubvezetés változatlan. Erre lassan a drukkerek is rádöbbennek. Az, ami a klubnál zajlik, a városra is rossz fényt vet. Az önkormányzat támogatja a klubot, s cserébe azt kapja, hogy a városnak rossz hírét keltik.

 

Utólag nem bánta meg, hogy elvállalta a DAC edzői posztját?

Nem, nem. Hasznos tapasztalatokat szereztem, kiválóan megismertem a szlovák futballt, s megtapasztaltam, mennyi minden lehetséges, ha egy csapat összetart a nehéz körülmények között is. Tavasszal is volt egy hatmeccses veretlenségi sorozatunk. Az, hogy kikaptunk a Slovantól és a zsolnaiaktól, senkit nem lephetett meg, a mi helyzetünkben senki nem várhatta el, hogy élcsapatokat győzzünk le. Mindkét gárda sokkal-sokkal jobb nálunk, a zsolnai és a dunaszerdahelyi körülményeket össze sem lehet hasonlítani. Zsolnán profi klub működik, profi klubelnökkel, beszélgettem vele a múltkori mérkőzésünk előtt. Azt vallja: „A lehető legjobb feltételeket biztosítom a játékosaimnak és az edzőnek, s így ők is mindent megtesznek majd a klubért.” Pénz nélkül nincs profi futball, de Dunaszerdahelyen ezt még nem értik.

 

Mit gondol, kiharcolja a DAC a bentmaradást?

Remélem. De azt is remélem, hogy ezután nagyon sok minden megváltozik a klubban, mert ha nem, jövőre biztosra vehető a kiesés. S ehhez nem kell prófétának lenni.

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2010. május 13.)