Pavol Kováč, a dunaszerdahelyi futballcsapat kapusa szerint a Slovan-verésben a kamerarendszer körüli felhajtás is közrejátszhatott

„Nem tartom magam hősnek”

 

Amióta a DAC-ban véd, még csak büntetőből kapott gólt, de állítja, ez nem csak az ő érdeme. Nem bánja, hogy az Olimpiakosz Pireusznál csak a cserepadon ült, s a görög bajnokság után sem érzi visszalépésnek a Corgoň Ligát. Pavol Kováčcsal, a dunaszerdahelyi futballcsapat kapusával beszélgettünk.

 

A 36 éves Pavol Kováč Partizánskén kezdte pályafutását, majd a Dubnica (1999–2003), a Slovácko (2003– 2005), az Apollon Kalamariasz (2005–2008) és az Olimpiakosz Pireusz játékosa volt (2008–2010). Szeptember óta a DAC futballistája. (Somogyi Tibor felvétele)

Öt meccs alatt csak egy gólt kapott a Corgoň Ligában, azt is tizenegyesből. Lassan az a kép alakul ki, hogy önnek lehetetlen gólt rúgni.

Én ezt nem így látom. Nem tartom magam hősnek, nemcsak én nem kaptam gólt, hanem az egész csapat sem. Együtt dolgoztunk meg a jó eredményekért, közös a siker.

 

Szeptember közepén érkezett Dunaszerdahelyre. Könnyen megtalálta a közös hangot a hátvédekkel?

Hamar beilleszkedtem a csapatba, ami az én esetemben azért nem akkora meglepetés, mert jól alkalmazkodom. Meccsről meccsre jobb köztünk az összhang, de már rögtön az első napon éreztem, hogy ez működni fog.

 

Tudta, hogy első számú kapus lesz?

Tudni nem tudtam, de reméltem.

 

Gyorsan megszokta, hogy soknemzetiségű csapatba érkezett?

Az angol nem jelent nekem gondot, s úgy általában a nyelvekkel nincs problémám. Hozzá vagyok szokva, hogy sok nyelvet hallok az öltözőben.

 

Hogy áll a magyarral?

Na, hát magyarul nem tudok egy szót sem. Legfeljebb annyit, hogy „igen” meg „tessék”. Ezt is már itt tanultam, korábban soha nem voltam magyar környezetben.

 

Novota János közönségkedvenc és ikon volt Dunaszerdahelyen, hihetetlen módon rajongtak érte a szurkolók. Nem tartott attól, hogy nehéz lesz őt helyettesíteni?

Nem gondolkoztam ezen. Jani nagyszerű munkát végzett itt, de már elment. Ez a futball világában teljesen természetes, valaki megy, valaki jön… Egyébként amikor Jani a múltkor itthon volt, találkoztunk, s adtam neki néhány tanácsot, mire figyeljen Görögországban.

 

És mire?

Öt évet töltöttem Görögországban, előbb a Kalamariaszban, aztán az Olimpiakoszban. Megismertem az ottani mentalitást, talán túlságosan is. A görögök nyugis emberek, egyrészt irigylésre méltóak, hogy soha nem sietnek, másrészt voltak dolgok, amelyek nagyon nem tetszettek. De ezt nem a sajtóban kell elemezni, beszéljünk inkább a futballról.

 

Mit gondol, mire lehet képes a DAC a Corgoň Ligában?

Hosszú távú célokról nem beszélnék. A legfontosabb, hogy jövőre is az élvonalban szerepeljünk. A rázós kezdés után lassan helyrerázódunk, remélem, a továbbiakban is jól fog menni a csapatnak.

 

Szerződése az őszi szezon végéig szól. Gondolkodott már a folytatáson?

Nem ezen jár az eszem. Szombaton a rózsahegyiek ellen játszunk bajnokit, a meccsre koncentrálok. Az élet már megtanított rá, hogy az ember azt sem tudhatja biztosan, mi lesz holnap, nemhogy azt, mi következik egy-két hónap múlva.

 

Mi a véleménye a dunaszerdahelyi szurkolókról?

Nagyon kellemesen megleptek. Nagyon-nagyon kellemesen. Nem hasonlíthatom őket össze az Olimpiakosz drukkereivel, mert ott harmincezren vannak egy meccsen, másrészt igaz, hogy itt kevesebben járnak, de a biztatásuk hihetetlen erőt ad a csapatnak. Nagyon sokat segítenek nekünk. Szlovákiában még sosem éltem át, hogy egy meccs után a szurkolók ölelgessenek minket, ahogy Dunaszerdahelyen a Slovan elleni meccs után.

 

Hogyan élte meg azt a mérkőzést? A nézők nem lehettek ott a lelátón, de sokan a kerítés mögül buzdították a csapatot.

Tudom, hogy a nézők lemaradtak egy óriási nagy meccsről, és ez az élmény örökre hiányozni fog nekik. Viszont – ám ez csak az én elméletem – lehet, hogy ha teli lelátók előtt játszunk, a nézők belehajszoltak volna minket egy túlságosan nyílt játékba, és lehet, hogy nem vertük volna meg a Slovant. Hangsúlyozom, ez csak egy elmélet. Nagyon sajnálom, hogy a nézők nem láthatták élőben ezt a fantasztikus mérkőzést, de azért a három pontért megérte üres stadionban játszani. Remélem, nem fognak ezért rám megharagudni a drukkerek, hiszen ők tehettek a legkevésbé a kialakult helyzetről, és tényleg bánt, hogy nem lehettek ott a tribünön. De végül is ők is látták a meccset, még ha csak a kerítés mögül is, és a lefújás után együtt ünnepeltünk.

 

Mit gondol arról a határozatról, hogy minden klubnak rendelkeznie kell kamerarendszerrel?

Szerintem vannak ennél fontosabb dolgok is. Ebben az éghajlati övben inkább a gyepszőnyegek minőségével kellene törődni. November végéig tart a bajnokság, s februárban kezdődik megint, vagyis szinte biztos, hogy hóban is fogunk futballozni. Fűtött pályákra lenne szükség, mert a legtöbb stadionban katasztrofális a gyep minősége.

 

Mennyire befolyásolta a csapatot a kamerarendszer körüli hajcihő?

A Slovan elleni meccs előtt egész héten erről volt szó. Az öltözőben is mindenki arról beszélt, hogy nézők nélkül fogunk játszani. Tényleg nagyon sajnálom, hogy a drukkerek nem lehettek ott a stadionban, de néhány csapattársamat ez az egész helyzet annyira feldühítette, feltüzelte, hogy talán ennek köszönhetően is tudtuk legyőzni a Slovant. Az öltözőben egészséges feszültség uralkodott. Csak somolyogtam magamban, ahogy láttam az arcokon az elszántságot. Éreztem, hogy ez most jót tesz nekünk. A problémák sokszor a rejtett erőtartalékokat is mozgósítják, és itt pontosan ez történt.

 

Lehetett volna fordított hatása is a dolognak.

Persze, ha nem jött volna ki nekünk az a meccs, mondhattuk volna, hogy a kamerarendszer körüli felhajtás miatt nem tudtunk rendesen felkészülni. De nekem meg sem fordult a fejemben, hogy kikaphatunk. Amikor láttam a többieken, milyen egészségesen mérgesek, tudtam, hogy minden rendben lesz.

 

Máshol is átélte már, hogy egy probléma még jobban összekovácsolta a csapatot?

Görögországban szó sem lehetett ilyesmiről. Huszonöt azonos képességű játékos volt a klubban, de csak tizenegyen játszhattak, mindenki arra várt, hogy a másik hibázzon. Színlelhettük volna, hogy nagy barátok vagyunk, de mindenki tisztában volt vele, elég egy pillanatnyi megingás, és a másik könyörtelenül kihasználja. Ott nem volt barátkozás, csak munka és kőkemény harc azért, ki fog játszani.

 

Mit adtak önnek a görögországi évek, amit itthon biztosan nem élt volna át?

Kapusként rengeteget fejlődtem. Nyelveket tanultam, egy csodálatos országban éltem, ahol az egész családom nagyon jól érezte magát. Sok barátom van Görögországban, gyakran vissza fogunk menni, évente legalább egyszer biztosan.

 

Az Olimpiakosz után nem érezte visszalépésnek a DAC-ot?

Nem hordom fenn az orrom, nem vagyok beképzelt. Az Olimpiakosz már a múlté, most Dunaszerdahelyen vagyok, itt is ugyanúgy fociznak, itt is ugyanúgy járnak a nézők meccsre, itt is ugyanúgy edzeni kell. A futball olyan, mint az élet, az embernek sosem szabad elbíznia magát, néha jobb körülmények között dolgozhat, néha kevésbé, de sehová sem vezet, ha olyasmire vágok fel, ami már elmúlt.

 

Milyen a viszonya Kiss Dániellel, aki a kispadra szorult az ön érkezésével?

A pályafutásom során csak egyetlen kapustársammal voltak kisebb problémáim. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok kötekedős, nem vagyok rossz ember. Mindenkivel igyekszek kijönni, ha nem tudok is mindenkin segíteni, de biztosan senkit nem akarok bántani. Így van ez Danival is. Szerintem jó viszonyban vagyunk. Persze ő bizonyára nem lelkes, hogy itt vagyok, mert különben védhetne, de ez teljesen természetes. Én is átéltem ezt a szituációt az Olimpiakoszban.

 

Hogyan kezelte ezt a helyzetet?

Kérdem én: ki az, aki a helyemben nem ment volna el az Olimpiakoszba, még ha csak a kispadra is? Ez volt életem lehetősége, nem bántam meg egyetlen napot sem, amit ott töltöttem. Én is abban bíztam, hogy egy kicsivel többször fogok védeni, de így sem bánok semmit. Mindig az volt az álmom, hogy egy nagy csapatba kerüljek, lehet, hogy csak második számú kapus voltam, de így se bántam meg, hogy odamentem.

 

Milyen volt az Olimpiakosz játékosának lenni?

Egy nagy klubban minden nagy. Nagy pénzek forognak benne, másképp, magasabb szinten van megszervezve, és főleg iszonyatosan nagy a nyomás a játékosokon. Elképzelhetetlenül nagy. Ezzel a legnehezebb megbirkózni. A szervezés, az anyagiak, az edzéskörülmények, a stadion, a médiaérdeklődés – mindez olyan, mint egy őrültekháza. Az embernek komolyan oda kell figyelni, hogy magánélete is maradjon, mert a városban is folyton leállítják a drukkerek. De a legnehezebb megszokni azt a folyamatos nyomást, teljesítménykényszert.

 

Önnek mi segített ebben?

Mindenki másképp éli meg a ránehezedő nyomást, vannak flegmább típusok, és vannak olyanok is, akik könnyen a szívükre veszik a dolgokat. Nekem nagyon sokat jelentett a családom, a feleségem és a kislányom, akik velem voltak Görögországban, de a szüleim és a tágabb rokonság tagjai is, akik itthon maradtak, de akikkel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Mindannyian az egész pályafutásom alatt biztos támaszt jelentenek.

 

Vannak meccs előtti rituáléi?

Persze! Nem mindegy, mit veszek fel és milyen sorrendben, és a kapufákkal is szoktam beszélgetni meccs előtt.

 

Meccs alatt hallja, hogy mit kiabálnak a szurkolók?

Igyekszem magamba fordulni, a külvilágot teljesen kizárni, és csak a játékra koncentrálni. Néha hallom, mi történik a lelátón, de nem lesem állandóan a tribünt. Csak akkor nézek ki a nézőkre meccs előtt, ha a feleségem és a kislányom is ott ül a lelátón, őket mindig megkeresem a szememmel. Eddig két meccsen voltak kint, itthon a kassaiak ellen, illetve Nyitrán, mindkétszer nyertünk 1:0-ra, vagyis gyakrabban kellene járniuk! Édesapám többször kijön a stadionba, ő az eddigi öt mérkőzésemből négyet látott.

 

Mérkőzés után gyorsan ki tud kapcsolni, vagy még sokáig a pályán történtek járnak a fejében?

Amíg fiatalabb voltam, jóval több érzelem kavargott bennem egy meccs után. Szerettem is egy kicsit egyedül lenni, tovább kint maradni a pályán, vagy bezárkózni a gyúrószobában, főleg vereségek után. Nem volt kedvem bemenni az öltözőbe, a sok ember közé, mert néha olyan sok minden forrott bennem, hogy talán valami olyasmit is mondtam volna, amit később megbánok. Jobb ilyenkor megvárni, míg az ember megnyugszik, és aztán higgadtan megbeszélni a dolgokat. Egy győzelem után jólesik szabadjára engedni az érzelmeket, de vereség után jobb egyedül átgondolni a történteket.

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2010. október 28.)