Roman Pivarník érkezése után a DAC vezetőedzőjének egyre kevesebb beleszólása volt a taktikába és az összeállításba

Radványi: „Ez már nem az én csapatom”

 

Radványi a hazai kispadon Dunaszerdahelyen – ilyen képet a jövőben egy ideig valószínűleg nem láthatunk (Somogyi Tibor felvétele)

Kilencvenkilenc meccs után távozik Dunaszerdahelyről, s bár nem bánt meg semmit, utólag elismeri, talán hibát követett el, hogy nem állt fel korábban a kispadról. Radványi Miklóssal, a DAC búcsúzó vezetőedzőjével a Slovan elleni 3:0-s vereség után beszélgettünk.

 

Miért nem tudta azt játszani a DAC a Slovan ellen, amiről a meccs előtt beszélt – zárt védekezés, gyors kontrák?

Ez már nem az én csapatom, se taktikailag, se másképp. Az én csapatom soha nem játszott ilyen előretolt védekezéssel, ilyen naiv gólokat soha az életben nem kaptunk. Az utolsó kilenc meccsen azonban már nem én irányítottam a csapatot, mivel a nyitraiak elleni mérkőzés után jött egy új sportigazgató, s ettől kezdve a végső szót mindig ő mondta ki. Ősszel nálam olyan idegenlégiós még a cserepadra sem került, aki nem volt legalább három osztállyal jobb, mint a hazai, most viszont ilyenek is játszottak – például a Slovan ellen is. Ez az én edzői filozófiámmal teljesen ellentétes, de nem tudtam tenni ellene. Csalódott vagyok az utolsó két hónap miatt.

 

Pedig Roman Pivarník sportigazgató érkezése után mindketten bizonygatták, hogy tökéletesen együtt tudnak dolgozni.

Amikor megjött az új sportigazgató, s megtudtam, mi lesz a feladata, azt mondtam a vezetőknek: nem szokványos dolog, hogy két dudás legyen egy csárdában, akkor inkább dobjanak ki. De ők erről nem is akartak hallani, ráadásul közben beszéltem néhány emberrel, akik azt tanácsolták, ne álljak fel magamtól a kispadról, bírjam ki ezt a két hónapot. Kibírtam, de lehet, hogy ezzel ártottam a nevemnek. Olyan meccset, mint ez a Slovan elleni, ősszel nem láttunk. Minden edző máshová teszi a védelmet, de ilyen előretolt védekezéssel egy Slovannál jóval gyengébb csapattól is három-négy gólt kaptunk volna.

 

Az új sportigazgató érkezése után mennyi beleszólása volt a taktikába és az összeállításba?

Mindvégig sokat beszélgettünk, az elején még gyakrabban hallgatott is rám. De a végső szó mindig az övé volt.

 

Ennek hatására érett meg önben az elhatározás, hogy nem akarja folytatni Dunaszerdahelyen?

Nem, még korábban, a kassai mérkőzést követően, amikor ultimátumot kaptam. Az azt követő, zsolnaiak elleni meccs után fel kellett volna állnom a kispadról. Nem haragszom senkire, meg kell köszönnöm a tulajdonosoknak, hogy visszahoztak a nagy futballba, hogy a Corgoň Ligában vezetőedző lehettem, nincs bennem harag – de másképp képzeltem a tavaszt. Nagyon furcsa volt számomra, hogy egy győztes és egy vesztes találkozó után (a DAC a tavaszi idénynyitón 2:1-re verte az aranyosmaróti ViOnt, majd Kassán 1:0-ra kikapott – a szerk. megj.) ultimátumot kaptam, holott hetedik helyen álltunk egy olyan csapattal, amelyet a szezon előtt mindenki leírt. Akkor kellett volna távoznom.

 

Miért maradt mégis?

A zsolnaiakkal végül döntetlent játszottunk. Beszélgettem a játékosokkal is, és bíztam benne, hogy Struhár minél hamarább felépül. Látható, hogy ő a védelem kulcsembere, nélküle a középpályánk sem játszik olyan jól, és a kapuban Novota is bizonytalan. De sajnos, Struhár nem épült fel.

 

Van valami, amit így utólag már másképp tenne?

Lehet, hogy hibát követtem el, hogy nem álltam fel a kispadról, amikor elvesztettem a bizalmat. De nem bántam meg semmit. A kassai meccs után az ultimátum hírére sorban hívogattak a játékosok, hogy mi történt. Látták rajtam, hogy elvesztettem a hitem, és ez rájuk is kihatott. Bennük is eltört valami. Ettől kezdve ez már nem az a csapat volt, mint azelőtt, nehéz volt motiválni a fiúkat.

 

Hogyan tovább?

Vannak ajánlataim, már csak el kell döntenem, hogy hol folytatom. A Corgoň Ligáról már lemaradtam, mert túl sokáig vacakoltam. Lehet, hogy ha márciusban felállok a DAC kispadjáról, most Nagyszombatban lennék. Van viszont ajánlatom két olyan első ligás csapattól, amelynek a következő szezonban a feljutás a célja.

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2011. május 27.)