Egy csésze kávé mellett... (Poór Tibor exkluzív interjúja Novota Janival)

 

Második nekifutás

 

Van egy mondás. Kétszer nem lépsz ugyan abba a folyóba. Ennek ellenére Jani belelépett. Leültünk, hogy szót váltsunk a februári döntésről és természetesen arról is, hogy milyen volt ez a négy hónap.

 

Február elején aláírtad a szerződést a DAC-al. Milyen érzés volt újra sárga-kékben?

Lényegében már januárban jó érzés volt visszatérni az ismert környezetbe. Itt kóstoltam bele a nagy fociba, az itteni nagy fociba, ezért is voltam tele elvárásokkal. Ha fél évet nem védesz, már nagyon viszket a tenyered, így érthetően már nagyon vártam az első bajnokit.“

 

Első bajnoki?

„Nagyon jól sikerült. Már amikor felmentünk a pályára, „visszajöttek" a régi dolgok... Visszatérésem idején úgy érzem, magasabb szinten voltam, mint a tavalyi távozásom előtt. Görögországban sok mindenben fejlődtem, de nem tudtam magamból kiadni, mivel nem védtem. A ViOn elleni meccsen viszont ez sikerült. A középhátvédekkel (Hrabáč, Struhár) már játszottam pár felkészülési meccset, tehát tudtam, hogy kitől mit várhatok. Úgy érzem, az összmunkánk jól működött. Persze változott a szitu, miután Struhár megsérült.”

 

Szinte kínálkozik, hogy ezt a tavaszt osszuk el az ultimátum előtti és az ultimátum utáni időszakra. A te szempontodból mi történt Kassán?

„Eleve a játék, nem játszottuk azt, amit szerettünk volna. Erről már beszéltünk, és én is úgy láttam, hogy Kassán az első perctől kértük a gólt. Vannak olyan meccsek, amikor a gól a mérkőzés elején jön és valamikor abszolút nem jön, mert valamilyen szerencse folytán elkerüljük. Azonban vannak meccsek, amikor pont úgy, ahogy Kassán, a végén esik a gól. És kikapunk úgy, hogy a gólon kívül nem történik semmi. Az ilyen meccs egy kellemetlen pofon. Lehet, hogy a hatás nem rögtön érzékelhető, hiszen a kassai meccs után Zsolnával kettő-kettőt játszottunk, egy nagyon jó teljesítmény után, de végeredményben a Kassai vereség, szerintem, sokat nyomott a latba.”

 

Következtek olyan kinti meccsek (Slovan, Beszterce, Rózsahegy), ahol nem volt benne a pakliban az, hogy kapunk négyet-ötöt, de az se, hogy egyáltalán rúgunk gólt. Előre nem mutattunk semmit, a védekezés nem volt rossz, de nagy individuális hibák miatt mindhárom meccs elúszott. Itt kezdte a csapat elveszteni a hitét?

„Igen, nem játszottunk kimondottan rosszul. Nem volt szép foci, előre tényleg nem zavartunk sok vizet, de a védekezésben azt csináltuk, amit megbeszéltünk. Igen, elkerülhető szituációkból születtek a gólok. Több koncentrációval, jobb helyzet felismeréssel vagy játék olvasással elkerülhetőek lettek volna. A mérkőzések egy hajszálon mentek el, és ez egy jobb és erősebb csapatot is megvisel. Nem beszélve olyan csapatról, mely nem azt mondom, hogy rossz csapat, de abban az időben pszichikailag könnyebben volt sebezhető.”

 

Milyen volt ez az időszak a kapuban?

„Nem mondanám, hogy jól éreztem magam, de azt sem mondhatom, hogy rosszul. Szerintem az segített, hogy minden meccsen valamit azért hárítottam. Ha nem is jött jól ki a meccs, volt körülbelül két-három védésem. Lövés, vagy egyedül jött rám az ellenfél. Ez bizonyos szintig a kapusnak jó, persze a dolognak van másik oldala, jobban mondva szemszöge. Mégpedig az, hogy bár megfogok valamit, egy hibával mégis el van rontva az egész meccs. Ez engem is megviselt pszichikailag, de nem volt tragikus a helyzet. Akkor még nem.” (nevetés)

 

Ezek a mondataid legjobban talán a hazai szenyicei meccsre illenek, amelyen rengeteget megfogtál, de becsúszott egy elkerülhető gól. Nekem az volt a benyomásom, hogy túl sokáig  „kísérted” az előző akciót. Hogy látod ezt a gólt te?

„Lehet, az is benne lehetett. Ahogy én láttam, Piroska nagyon jól rúgja a szögleteket. Ez is olyan volt, hogy egy kis momentumra kihúzott a kapuból. Egy bizonyos ideig, amíg a labda száll, úgy néz ki, hogy elérem, de ahogy lecsapódik, és főleg kifelé, az az a pillanat, amikor csak egy századmásodpercnyi idő marad a döntésre. Amint elindultam, már láttam, hogy nem jó. Na most, ha elindulok, felmerül egy kérdés. Menj tovább, vagy ne? Ebben az esetben ha tovább futok, lehet még rosszabban nézett volna ki az eset. Így volt még kicsi esély, hogy eltalál, de nem talált el. Ha volna még egy ilyen szituáció, akkor már biztos máshogy reagálnék. Később volt rá példa.”

 

Nagyszombat. Minden kapus rémálma egy ilyen gól. Mit éreztél a gól után?

„Fúú.. Ezt te már elmondtad (nevetés)... Ezt nem tudom tetézni... Minden úgy volt, ahogy leírtad. Szörnyű volt. Egy kapusnak ettől rosszabb érzés nincs. Egy-null, egy hülye góllal. Előtted van, mit tudom én, hetven perc, vagy minden helyre áll, vagy sem. Ez az a meccs volt, ahol nem állt helyre... Az utolsó cseppig ki kellett innom a keserűség poharát.”

 

Szerintem ebből a rémálomból elég gyorsan kilábaltál. Hosszadalmasabb procedúra szokott lenni egy ilyen eset. Talán segített, hogy leültél a cserepadra és ugyanazon a meccsen beálltál az utolsó húsz percre. Nyertes meccsre. Az eperjesi mérkőzés után lezártnak tekintetted a nagyszombati rémálmot?

„Azt mondtam magamnak, hogy most ez ennyi volt, elég, meg kell nyugodnom. Tudtam, hogy én megyek az Eperjest követő meccsen a kapuba és igyekeztem úgy hozzáállni, mintha nekem most újból kezdődne a szezon. Tudom, hogy az emberek nem felejtik el, hogy bennük marad, de én azt mondtam, hogy ebben a pillanatban ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, az a fontos mit gondolok én. Hisz lehetetlen, hogy két hónap alatt elfelejtettem volna védeni. Ahogy beszélek róla, egyszerűnek tűnik ez a folyamat, de bevallom idegileg nagyon nagy nyomás volt. Nagyon nehéz volt ebből kilábalni.”

 

Ez volt az az eset, amikor a fejed miatt nem tudod felemelni a lábad?

„Pontosan. A nagyszombati meccs után, a csütörtöki edzésen csak kapura rúgások voltak. Körülbelül száz rúgásból szerintem nyolcvan gólt kaptam, tizenöt kapufa mellett és ötször eltaláltak. És abból a nyolcvan gólból egy lövés után sem indultam el... Nem arról volt szó, hogy nem akartam edzeni, egyszerűen mintha a lábaim le lettek volna betonozva... Szóval, nem volt könnyű szitu, de magamra koncentráltam és arra, hogy ez meg fog törni.”

 

Ha nem tévedek, Máriatölgyesen megtört. Amúgy tényleg jó volt nézni, ahogy örültetek a meccs után.

„Igen, amikor lefújta a bíró a meccset, szerintem mindenkiről nem egy kő, hanem egy szikla esett le. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen az, amikor kiesek egy csapattal. Remélem, soha nem is fogom megtudni. Hihetetlen, hogy mennyire örültem ez után a meccs után.”

 

Milyen volt Kováčcsal szemben védeni?

„Görögországból figyeltem az őszt, figyeltem, hogy miként boldogul a csapat és Kováč is. Irigyeltem őt, de nem az irigyeltem szó rossz értelmében. Irigyeltem azokat az érzéseket, melyeket tényleg jó átélni és kívántam neki, hogy Szerdahelyen részese legyen egy ilyen őszi menetelésnek. Máriatölgyesen úgy léptem a pályára, hogy tisztelem őt, de bizonyos szintig meg akartam mutatni…, jobban mondva nyerni akartam ellene.”

 

Megnyerni a saját meccsedet...

„Igen. Lehet, hogy valakinek ez kicsinyes dolog, de ezzel nem akartam senkinek sem bizonyítani. A meccs után sem vertem a mellem, hogy nyertünk, és pont ő ellene. A legjobb szó azt hiszem a szatiszfakció. De, ez félreérthető dolog, nem akarom, hogy az legyen. Simán csak annyi, hogy megmutathattam. Emellett, amikor kezet fogtunk a mérkőzés után, akkor azért nagyon sajnáltam. Szerintem ő úgy ment Máriatölgyesre, hogy megmentik a bajnokságot és a győzelmünk után már nagyon úgy nézett ki, hogy kiesnek. Hozzáteszem, óriási élmény volt ellene védeni, az biztos. Élmény volt látni, ahogy játszott.”

 

Térjünk vissza hozzád. Mi pozitívat és mi negatívat hozott ez a fél év kapus szempontból?

„Kapus szempontból? Ami a kapus pszichikát illeti, szerintem sok mindent átéltem, az biztos! Ha az edzéseket számítom, meg merem kockáztatni azt a véleményemet, hogy nagyon kevés pozitívat adott. Pozitív volt, hogy védtem. Viszont, egy idő után, ha nincs meg az az edzés, melyet fél év alatt megszoktam, itteni meccsekkel nem lehet helyettesíteni. Fél év alatt nem azt mondom, hogy a görögök fizikailag tönkretettek az edzéseken, nem... Arról van szó, hogy megszoktam a kemény edzéseket, és ez már olyan szinten volt, hogy amikor decemberben abbahagytam, annyira hiányoztak, hogy négy napig az egész testem fájt. Nem tudtam, nem hogy a lábujjamat megérinteni a kezemmel, hanem a sípcsontom közepét sem. Annyira hiányzott az edzés. Sajnálom, hogy ebből kiestem, de remélem, vagyis biztos vagyok benne, hogy ha megint belekerülök a kinti edzés körforgásba, hamarabb érem el azt a szintet, melyet tavaly három hónap után értem el. Tehát, hogy bírtam az edzéseket, mert addig szenvedtem. Jó, ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez a fél év nem adott semmit. Ez nem igaz. Nagyon sokat adott, főleg fejben, szerintem.”

 

Minden rosszban van valami jó... Hm... Amúgy meglepődtél a tavaszon? Például azon, hogy olyan gondjaid voltak, mint a nagyszombati meccs után?

„Inkább így mondanám: Tavaly megtanultam bizonyos dolgokat, melyeket már automatikusan csináltam. De azzal, hogy nem gyakoroltam, egyszerűen elvesztettem őket. Nem öt évet csináltam, hanem fél évet. Ha öt éven keresztül csináltam volna, akkor biztos, hogy négy hónap alatt nem vesztem el a szintet. Viszont az igaz, hogy bizonyos mértékben, az ötéves prax után is visszacsúsztam volna.”

 

Zárjuk le a tavaszt. Jövő?

„Szerdán Balatonra megyünk... (nevetés) Szeretnék külföldre menni és minél tovább ott maradni. Hogy milyen országba, milyen csapatba, azt még nem tudom. Körvonalak vannak, de konkrétumok per pillanat még nincsenek. De, tudom, hogy sikerülni fog.”

 

A kapus posztodon kívül most már van egy másik posztod - szereped. Apai szerep. Hogy érzed magad ebben a szerepben?

„Fantasztikusan. Ezzel a szóval se tudtam kifejezni az összes érzésemet az apasággal kapcsolatosan. Egy kicsit visszatérek a focihoz. Amikor hazamentem a nagyszombati meccs után és megfogtam a kicsit a kezembe és rám vigyorgott, akkor azért máshogy láttam a dolgokat. Nem egy, nem két pillanatra. Sokat segített az, hogy otthon minden rendben van. És ezért természetesen nemcsak a kicsinek, hanem a feleségemnek is nagy köszönettel tartozok, mert hihetetlen módon tartotta bennem a lelket. Ő is nagyon nehezen viselte azt, hogy nem ment a csapatnak és nekem sem. Én ki tudtam lábalni belőle azzal, hogy jött a következő edzés vagy meccs, de neki nehezebb volt kimászni ebből az idegeskedésből. Óriási támasz volt számomra.”

 

Több, mint valószínű, hogy hosszabb időre búcsúzol a DAC-tól.

„Hát, jelenleg én is így látom.”

 

Körülbelül hasonló kérdést tettem fel Radványi Mikinek is. Te is, fél év kivételével, 2008-tól három évet töltöttél a DAC-ban. Számodra milyen történet ez a szerdahelyi történet?

„Hm... Így foglalom össze. Az első két évet tulajdonképpen az előző riportokban már elemeztük. Azok az érzések bennem nem változtak. Azt még egyszer elmondom, hogy én itt kaptam lehetőséget arra, hogy valaki legyek. Itt lett nevem, itt ismertek meg és ezért hihetetlen módon hálás vagyok. Úgy a vezetőknek, mint az embereknek, közönségnek, edzőknek. Ma egy teljesen más szituációban vagyok. Amikor egy évvel ezelőtt mentem el, nehezen tudtam elszakadni, erős volt a kötődés. Nem azt mondom, hogy tavasszal nem volt bennem kötődés, mert volt, sőt, sokkal több, mint amit kimutattam. Ma, azt hiszem, könnyebben tudok elmenni. Ez nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtek. Nem, mert ezt nem lehet elfelejteni, ez mindig bennem lesz és egy nagyon előkelő helyen. Csak most valamivel tisztább fejjel megyek el. Szerintem tavaly Görögországban a legnagyobb hibám az volt, hogy fejben még mindig itt voltam. Ma úgy érzem, ha valahova elmegyek, ott már fejben is, százszázalékosan ott leszek.”

 

Az interjú végére mi maradt?

„Végül köszönettel tartozok mindenkinek. Igen, voltak tavasszal rossz beszólások is a tribünről (nevetés). Azokat az embereket sajnálom. Szerintem az volt a legütősebb és számukra a legfájdalmasabb visszaszólásom, hogy nem szóltam vissza... De nem voltak sokan, úgyhogy, gond egy szál se...”

 

Sok szerencsét a második külföldi nekifutásodnak és köszönöm a beszélgetést.

„Én is köszönöm.”

(Poór Tibor, a beszélgetés 2011. május 30-án készült)