Beszélgetés Gazdag Józseffel, az Új Szó napilap Focitipp című mellékletének szerkesztőjével

Mindennapi focink...

 

Ha József idősebb (ráadásul jóval idősebb) lenne nálam, és én fiatalként olvashattam volna a véleményét - cikkeit, több mint valószínű, hogy a tevékenysége példamutató lenne számomra. Hogy ezt így kell csinálni, ebből kell nekem meríteni, ha egyszer én is felnőtt leszek... A helyzet az, hogy én vagyok az idősebb. De ez a tény mit sem változtat azon, hogy az írásait, a személyiségét ugyanúgy minősítem. Az ő szóhasználatával kifejezve, egy origónak tartom - így utólagosan is.

 

Józsi, te kassai származású vagy, hogyan emlékszel erre a városra?

Nagyon meghitt viszonyom volt Kassával, blokkban laktunk ugyan, de nem lakótelepen, hanem a belvárosban, úgyhogy nekem Kassát a történelmi óváros jelentette, ott nőttem föl. S annak ellenére, hogy már tizenhét éve elkerültem Kassáról, máig erős nosztalgiával gondolok vissza rá, állandó viszonyítási pont maradt számomra, egyfajta origó, központi hely, a világ közepe.

 

Milyenek voltak a gimnáziumi éveid?

Nem szoktam utólag szépíteni a középiskolás élményeken, a legtöbb tanárral elég nehezen találtam meg a közös hangot. Elhibázottnak tartom a középiskolai oktatási rendszert, már akkor is annak tartottam, s ennek a véleményemnek hangot adtam. Nem voltam eminens vagy tiszta jeles tanuló, magaviseletből általában intőt kaptam, de az országos történelmi és szavalóversenyeken elért eredményeim miatt a keményebb szankciók elmaradtak velem szemben. Három tanárra emlékszem vissza szívesen, Pásztó Ildikóra, Diószeghy Árpádra és Gyüre Lajosra, ők nemcsak a tananyagot akarták átadni a diákoknak, hanem volt bennük valami emberi többlet, és kritikai hozzáállásra neveltek bennünket.

 

Egyetemi évek?

Pozsonyban kezdtem magyar és filozófia szakon, közben a Szabad Újság hetilapnál dolgoztam, előbb a sportrovatban, később a kultúrrovat vezetőjeként, aztán átléptem a Pécsi Tudományegyetemre. Az volt életem egyik legjobb döntése. Pécsett elképzelhetetlenül kitágulnak a szellemi horizontok egy fiatal számára, olyan könyvtárakat talál ott az ember, amit egy itteni nehezen tud elképzelni. Márpedig mindenféle szellemi munka előfeltétele, hogy egy jól felszerelt könyvtár álljon rendelkezésre. Én legalábbis ebben hiszek, az internetet máig nem tartom teljesen megbízható forrásnak. Sokkal otthonosabban érzem magam egy könyvtárban, mint a világhálón.

 

Egyetem után?

Úgy kerültem vissza Pozsonyba, hogy nem fejeztem be az egyetemet. Pécsett már minden vizsgám megvolt, végzős diákként úgynevezett demonstrátori státuszban tanítottam a magyar tanszéken: az utolsó szemeszterben a kortárs amerikai prózáról vezettem szemináriumot. Aztán megláttam egy álláshirdetést az Új Szóban, hogy jelentkezni lehet a sportrovatba. Addigra már elég sok focis írásom megjelent, az első szerződésemet még 17 évesen írtam alá, amikor a Hajrá! című sportlap kassai tudósítója lettem. Az Új Szóban eléggé kilátástalannak ítéltem meg a helyzetet, úgyhogy kiléptem onnan – ekkor kerültem a Kalligram könyvkiadóhoz –, s csak akkor tértem vissza, amikor főszerkesztőváltás történt az Új Szónál, én pedig jeleztem, hogy szívesen szerkesztenék egy futballmellékletet.

 

Közben megjelent a novellásköteted (Kilátás az ezüstfenyőkre). Miért írtad pont ezt a könyvet?

Hát, én alapvetően egy introvert ember vagyok, nem az a társasági típus. S valahogy adta magát, hogy a világról szóló tapasztalatomat, ami nem egy kifejezetten pozitív tapasztalat, amolyan mentálhigiénés okokból kiírjam magamból, s mindez ne egy állandó szorongás forrása legyen bennem. A könyvem megjelenése után aztán kihátráltam az irodalmi életből, és a foci felé orientálódtam, onnantól kezdve csak a Focitippel foglalkozom. Egy futballmellékletnek az a nagy előnye, hogy sokkal több embert szólíthatok meg, mint egy könyvvel. A könyvre kaphatsz díjakat, neves kritikusok dicsérhetik, de akkor is csak néhány száz ember olvassa el. Az Új Szónak viszont még mindig százezres olvasótábora van. Ilyen szempontból az újságírás nagy lehetőség – és nagy felelősség. Közvetlenül lehet szólni az emberekhez, engem ez motivál a leginkább. Közvetíteni egy értékrendet. Egy olyan értékrendet, amelyben hiszek.

 

Hogyan fért meg egymás mellett a könyved és a Focitipp?

Amikor megjelent, akkor a könyv kapott néhány díjat, és én képviselhettem a magyar irodalmat az Európai Elsőkötetesek Fesztiválján. Ezek látszólag rangos elismerések, s azt kellett volna jelezniük számomra, hogy folytassam a prózaírást. A díjaknak természetesen örül az ember, hiszen minden visszajelzésnek örülünk, ami a munkánkra érkezik. Ugyanakkor tudom azt, hogy a dicséretek és a bírálatok mind egyformák, nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani nekik. Azért nem, mert saját magamnak vagyok a legkíméletlenebb kritikusa, mindig én látom a legélesebben, hogy mit rontottam el. Hogy végül mégis a Focitippet választottam az irodalom helyett, az sokak számára nem tűnt logikus lépésnek, talán nem tudták, hogy a foci az én esetemben egy nagy szerelem.

 

Mit jelent számodra a foci, és szerinted mit jelent a foci a társadalmunknak?

Ez egy egyszerű kérdésnek tűnik, de csak látszólag egyszerű. Azt, hogy mit jelent számomra a foci, per pillanat elég nehéz megválaszolnom, mert a foci iránti feltétlen és odaadó rajongásom éppen az utóbbi hetekben kapott egy nagyon kemény balegyenest. Na jó, kezdem azzal, hogy a foci az egyik legjobb dolog a világon, egyrészt mert közösségi élményt ad az embereknek, és felkínálja az azonosulás lehetőségét a szurkolóknak. Ez egy roppant fontos dolog, mert akinek az életben semmilyen sikerélménye nincs, az a klubjával való azonosulás során megtapasztalhat olyan örömöket az életben, amilyeneket a foci nélkül talán soha. A társadalom szempontjából fontos katalizátorszerepe is van a focinak, azt a rengeteg feszültséget és elkeseredettséget, ami felgyülemlik a társadalomban, a foci nagyszerű csatornaként elvezeti.

 

Milyen a mai foci?

Én egy konzervatív, erősen nosztalgiázó típus vagyok, számomra sok minden szimpatikusabb, ami a múltban volt, a futball terén is. Sose tagadtam azt sem, hogy újságíró létemre szimpatizálok a „Modern futball ellen” (Against the Modern Football) elnevezésű mozgalommal. Szurkolóként már nem érzem jól magam a showbiznisszé alakított futball díszletei között.

 

A kisemmizett embereké volt a foci, és most elveszik tőlük?

Már elvették. Főleg azoktól a társadalmi rétegektől vették el, azoktól az emberektől, akik számára a legtöbbet jelentette a foci. Akiknek esszenciális kapcsolatuk volt a játékkal. A felső középosztály számára a foci csak a szórakozás egyik fajtája. Az alsóbb rétegeknek viszont sokkal, de sokkal közvetlenebb kapcsolata van a focival. Én például sérelmezem azt, hogy a magas jegyárak miatt ezek a rétegek kiszorultak a stadionokból. A klubtulajdonosoknak és a pénzügyi csoportoknak, akik a világfocit működtetik, az az érdekük, hogy fogyasztói közönséget neveljenek, és a stadionba csak pénzes emberek menjenek. Másrészt pedig maga a játék is megváltozott. Régen a foci eleve csapatjáték volt, ma már a médiáknak köszönhetően sokkal individualistábbá vált. Régen a csapatokról beszéltek, ma a sztárokról. Régebben három kamera vette a meccset, és láttad, hogy mi zajlik a pályán. Ma nem azt látod, hanem csak azt, amit bevág az operatőr. Mikrotörténeteket, illetve kis narratívákat. Ezáltal nem az egész meccset látod. A tévé előtt ülve nehéz követni, hogy miként változik a taktikai elrendezés a pályán.

 

Közép-európai foci. Mit kezdjünk vele?

Van egy rendező ismerősöm, aki filmet készített a futballbundáról, neki erre nagyon határozott megoldási javaslata van. Só és napalm. Fölégetni, behinteni. Nincs más megoldás. Számomra az utóbbi időszak egyik legkiábrándítóbb felismerése az volt, hogy nincs foci Közép-Európában. Az ember az utolsó pillanatig nem hiszi el. Én sem akartam elhinni. Csak sejtettem, hogy itt a foci nagyon deformált változatát kapjuk. Ázsiában már meghalt a foci, Közép-Európában sincs foci. Megölte a sportfogadás. Ez már világszerte olyan léptékű jelenséggé vált, hogy a hagyományos értelemben vett fociról szerintem már nem is beszélhetünk.

 

Fel lehet tenni olyan kérdést, hogy meddig?

El kell fogadnunk, Tibor, hogy a futballnak leáldozott. Annak a futballnak, amit mi ismertünk. Profi szinten kapunk helyette egyfajta ipari, undorító műanyag giccset – ebbe az irányba tart a Bajnokok Ligája, meg az összes UEFA- és FIFA-rendezvény. De az a foci, amire kimentünk szombaton, hogy szurkoljunk, és egész héten annak éltünk, az már nincs. S már nem is lesz. Ezt a rendszert meg kellene tisztítani, de ki lenne képes erre? A sportfogadás szerintem uralni fogja a focit, ez egy olyan nagy pénzes Moloch, amit nem tudsz legyőzni.

 

A német ügyészség munkájában sem lehet reménykedni?

Abban igen. Csak abban. Declan Hill kanadai oknyomozó újságíró könyvet írt a bundajelenségről, ő Oxfordban a doktori értekezését a futballt behálózó fogadási csalásokról írta. Miért hisszük mi azt, Tibor, hogy ezek a mi bajnokságaink tiszták, miközben már az is tudható, hogy a bundamaffia világbajnoki meccseket próbált manipulálni, s valószínűleg sikerrel járt? Tavaly ősszel letartóztatták Wayne Rooney apját, mert egy skót bajnokit manipulált, egészen pontosan arra fogadott, hogy lesz piros lap a meccsen, és elintézte, hogy legyen. Vagy amikor Beppe Signorit, aki többszörös olasz gólkirály, bíróság elé citálják Olaszországban, mert meccseket bundázott... Lehetne folytatni a sort. A bochumi ügyészség 2009-ben kimondta, hogy több tucat európai ország érintett, kétszáz meccset vizsgáltak, köztük BL-meccseket is, s hozzátették, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Ez a valóság, sajnos.

 

Ilyen helyzetben mi a sportújságírók szerepe, és hogy kezelik ezt a témát a magyar és a szlovák újságírók?

Az újságírónak nem az a dolga, hogy bizonyítékokat gyűjtsön ilyen ügyekben, hanem hogy felhívja a közönség figyelmét arra, hogy léteznek ilyen mechanizmusok. Hogy az emberek a saját szemüknek higgyenek. S ne annak a reklámszövegnek, ne annak, amit az újságok írnak. Most kvázi magam ellen beszélek, de sajnos tudom, hogy ez így működik a sajtón belül is, mert a média is egy része a gépezetnek. A legtöbben csak deskriptív újságírást folytatnak, leírják a meccs eseményeit, egy-két nyilatkozatot, s ez a maximum. Ennek szerintem az internet korában már nincs sok értelme, mert a legfontosabb eseményeket bárki láthatja az összefoglalókban, közvetlenül a meccs után. Sokkal fontosabb lenne, hogy az újságírók véleményt közöljenek, hogy értelmezzék azt, ami a világban zajlik, és összefüggéseket keressenek jelenségek között. Ezt én abszolút hiányolom a magyar és a szlovák sportsajtóból. S lassan már ott tartok, hogy nem hiszek a profi fociban. Sokkal inkább hiszek abban, hogy a foci már csak amatőr szinten maradhat életképes. Ennek még van értelme. Kimenni, és focizni egyet a haverokkal. Mert azért, valljuk be, gólt lőni nagyon jó dolog…

 

És nagyon jó dolog kivédeni...

Persze, persze... De a profi fociban már nem hiszek. A legjobban az fájt, amikor kiderült, hogy válogatott meccseket adtak el. Az olyan, mintha valaki a hazáját adná el. Pontosan ugyanaz! A másik nagy csalódás számomra a közönség apátiája. Hogy nem érdekli őket az egész. Csalnak a játékosok? És akkor mi van? Így reagálnak. Elintézik egy vállrándítással. Azt mondják, a társadalom minden rétegében ez megy, korrupció és csalás. Igen, ez lehetséges, de attól még ez nem jó, vegyék már észre!

 

A foci manapság kevésbé boldogít téged, mint régen?

A profi foci valóban kevésbé boldogít, de az például jó, hogy így leülünk beszélgetni – mert észre sem vettük, de a foci hozott össze bennünket, én ráadásul mindkettőtöket, Balázst (Kiss Balázs) és téged is a foci révén ismertem meg. A focinak tehát van egy ilyen szerepe is, az ember barátokat talál általa. S ez egy jó dolog. Az ember csalódhat a fociban, de ha ezt meg tudja beszélni a közvetlen környezetével, akkor sokkal könnyebben elviselhető minden. Én ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy végtelenül türelmes feleségem, aki elfogadja és tolerálja a futballfüggőségemet.

 

Gazdag Józsi a jövőbe nézve?

Nem szoktam a jövőt tervezni. Azt már megtanultam, hogy nem tízéves távlatban kell gondolkodni, mert mindig csak egyetlen napunk van, s abból az adott napból kell kihoznunk a legtöbbet a saját tehetségünk szerint. Ma kell jónak lenni – vagy legalább megpróbálni jónak lenni –, nem majd holnap meg holnapután. Ez sokkal fontosabb, mint a foci.

(Poór Tibor, KLIKKout 2012. június)

 

A beszélgetést a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.