Pecze Károly, a DAC egykori sikeredzője pályafutása legszebb időszakának tartja a Dunaszerdahelyen töltött éveket

Nem zárja ki, hogy visszatér

Huszonöt évvel a Csehszlovák Kupában aratott diadala után Pro Urbe díjat kapott Dunaszerdahely városától a DAC 1987-es labdarúgócsapata. A díjkiosztóról nem hiányozhatott Pecze Károly edző sem.

A 66 éves szakember a DAC múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélt lapunknak.

A Pro Urbe díjról

„Nagyon kellemes meglepetés volt számomra, hogy hosszú évek után Dunaszerdahely vezetése úgy döntött, elismeréssel emlékezik meg a kupagyőzelemről. Most már nyugodtan nevezhetjük nagy sikernek, bár akkor talán nem is tudatosítottuk, mit értünk el. Egyik eredmény jött a másik után, nagyon jól játszottunk, egyre feljebb és feljebb tornásztuk magunkat a csehszlovák bajnokságban, európai kupameccseket játszottunk. A kupagyőzelem ezek után a hab volt a tortán. A dunaszerdahelyi rendezvényen több olyan játékosommal találkoztam, akiket évek óta nem láttam, és azt is jó érzés volt tapasztalni, hogy Dunaszerdahelyen, a Csallóközben most is nagyon szeretik a focit, és nagyon szeretnék ismét megközelíteni a mi sikereinket. Úgy éreztem magam, mintha hazaérkeztem volna, jó volt ismét magyar szót hallani, s látni, hogy a közönség él-hal a fociért.”

A 25 évvel ezelőtti siker titkáról

„A kupagyőzelmünk szisztematikus munka eredménye volt. Nemcsak a játékosok és az edzők érdeme, hanem egy hosszú folyamat kicsúcsosodása. Akkor már három éve voltam Dunaszerdahelyen, mindjárt az első évben feljutottam a csapattal a csehszlovák első ligába. Tapogatóztunk kicsit, mennyire kell változtatunk a Szlovák Nemzeti Ligában megszokott játékmodorunkon, de aztán jött a konjuktúra, felépült az új stadion, fokozatosan kialakult az új csapat. Ennek a háttere a kitűnő vezetőség és természetesen a kitűnő közönség volt!”

A dunaszerdahelyi kezdetekről

„Amikor először megszólított Weisz Mihály, én a Slovan edzője voltam, s nem volt részemről könnyű döntés, hogy az első ligából egy osztállyal visszalépjek. De ő mégis meggyőzött, azt mondta: Mester, magának itt a helye! Mintha nem is akarta volna figyelembe venni, hogy én már akkor a legpatinásabb szlovákiai klub edzője voltam. Ő csak erősködött, hogy már több éve hiába próbálkoznak a feljutással, nem sikerül, s hozzátette, tudja jól, én is magyar vagyok. Na mondom, szépen megpendítetted a szívem húrját… De akkor úgy éreztem, jó lesz ez. Jól is döntöttem, hiszen életem legszebb éveit töltöttem Dunaszerdahelyen.”

A DAC-hoz fűződő érzéseiről

„Számomra a DAC-ban töltött idő az első helyen van. Nehéz ezt elmagyarázni, az ember talán túl érzelmessé válik egy idő után, ha szóba kerülnek a helyek, ahol dolgozott… Dunaszerdahelyen a siker nem volt mindennapi dolog, de mindenki nagyon vágyott rá. Mindenütt voltak eredményeim, nagyon szép tájakon, nagyon erős csapatokkal dolgoztam külföldön, de a DAC több volt, mint egy munkahely. A meccseinkre több mint tízezer néző járt, és fantasztikus volt, hogy ennyien szeretik a munkánkat, ennyien kíváncsiak ránk. Ilyenkor az ember tudatosítja, van értéke annak, amit csinál, érdemes dolgozni, vállalni a pozitívumokat és a negatívumokat.”

A DAC jelenlegi helyzetéről 

„Minden csapatomat figyelem, ahol valaha dolgoztam, a dunaszerdahelyieket pedig kiváltképpen, hiszen sok szép sikert értem el ott. Nehéz hozzászólnom a mostani helyzethez, mert nem ismerem a belső viszályokat, amelyek oda vezettek, hogy ez a csapat kiesett az élvonalból, s elvesztette a város támogatását. Talán a jelenlegi vezetőség tudja az okokat. Egyben biztos vagyok: ez így nem mehet tovább, tisztázódniuk kell a dolgoknak, mert ennek sehogy sem lehet jó vége. A Csallóköznek ismét össze kell fognia, mint a mi időnkben. Akkor az egész térség magáénak érezte és támogatta a DAC-ot. Jelenleg viszont nem látom az összefogást és a megértést.”

Egy esetleges újabb szerepvállalásról

„A díjátadót követően, baráti beszélgetés közben tettem egy olyan kijelentést, hogy ha Dunaszerdahelyre hívnának, talán még beadnám a derekamat, és elvállalnám az edzői posztot, hogy segítsek a csapat fellendítésében. De persze előbb rendeződniük kell a dolgoknak, hogy legyen egy biztos pont, ahonnan el lehet rugaszkodni. Egyelőre nem áll szándékomban újra edzősködni, elég sokat jöttem-mentem a világban, már csak olyan meghívásnak tennék eleget, ahol érezném, hogy sokat tudok segíteni. A Csallóköz a szívemhez nőtt, így hát nem lehet kizárni, hogy egyszer visszatérek.”

A nosztalgiázó szurkolókról

„Mi, edzők rohanunk egyik helyről a másikra, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen mély nyomot hagytunk egy-egy városban. Most Dunaszerdahelyen újra szembesültem vele, mit jelentett a drukkereknek, hogy először megnyertük a Szlovák Nemzeti Ligát, meg kellett tanulnunk, hogyan kell járni Prágába, aztán a határon túlra is… Az UEFA-kupában éppen a Bayern Münchennel hozott össze bennünket a sors. Sokan teljesen részletesen emlékeznek azokra az időkre, de hát akkor nemcsak a várost, hanem talán egy jóval tágabb régiót is képviseltünk. Ezért is volt ez pályafutásom legszebb része.”

Tíz egykori játékos a színpadon

Nagy Krisztián javaslata alapján A. Szabó László alpolgármester terjesztette a dunaszerdahelyi városi képviselő-testület elé, hogy sport kategóriában a DAC 1987-es kupagyőztes csapatát tüntessék ki a Pro Urbe díjjal. „Egyhangúlag mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezt a gárdát illeti a díj. Idén ünnepeltük a kupadiadal jubileumát, voltak egyéb jelöltek is, de egyikük sem ilyen fajsúlyú. Nagyon jó hangulatú est volt, sokáig beszélgettünk a résztvevőkkel” – mondta lapunknak A. Szabó László. A díjátadón az egykori csapat tíz játékosa, két elhunyt játékos családtagjai, Sánta Imre volt klubelnök, Gašpar Miroslav volt csapatorvos és Pecze Károly edző jelent meg.

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2012. augusztus 23.)