Teljes napfogyatkozás (Olimpiai széljegyzet)

  

Egy kis időutazás. Los Angeles, 1984, Nyári Olimpiai Játékok. Az úszóversenyek legnagyobb sztárja a nyugatnémet Michael „Albatros” Gross és a legvártabb versenyszámnak kikiáltják a 100 és 200 méter pillangóúszást. A rövidebb távon Gross megveri a világcsúcstartó amerikai Pablo Moralest (akár a West Side Story-ba illő név).

 

Pillangó, kétszáz méter. Mivel a csehszlovák tévéadó is bojkottálja a játékokat, az ORF-en nézem az olimpiát. Hihetetlen, ahogy az osztrák bemondó szurkol a németnek, ahogy kommentálja az utolsó húsz métert. Fünfundfünfzig, sechsundfünfzig… Legyen már Michael a célban, ünnepelhessem a németajkú úszó győzelmét – akár ezt is mondhatta az ORF-es. De egy ausztrál „úszó nímand”, Jon Sieben az utolsó decimétereken Gross elé kerül és nyer...

 

A londoni úszómedencében a második legszebb verseny ez volt. Phelps nincs csúcsformában, de úgy néz ki, hogy a 200 méter pillangóúszásban nyer. Viszont kísértetiesen hasonló módon, mint anno Sieben, az utolsó decimétereken egy Chad Le Clos nevű zöldfülű Phelps elé kerül és nyer… Chad nem egy nímand, szerintem még hallani fogunk róla, de mégis…

 

Ilyen - az utolsó decimétereken eldöntött - úszócsata megtörténhet bármilyen versenyen, de emlékezetes amiatt marad évtizedeken át, mert az olimpián történik meg.

 

Ez volt a második legszebb úszóverseny. Melyik volt a legszebb? Gyurta Dániel és a 200 méter mellúszás. Nyert. Világcsúccsal. De ez után következett Gyurta legszebb produkciója, nem mintha a medencében elért győzelem nem lett volna nagy dobás. Nyilatkozat a magyar tévének. Lihegve. Igen, persze, nem ő volt az első, aki megköszönte az anyunak, a nemzetnek. Nem ő volt az első, aki azt mondta, hogy marad annak, aki volt három perce, a verseny előtt. Nem ő volt az első, akinek szavai hallatán meghatódott 15 millió magyar. Nem ő volt az első, aki meghatott talán mindenkit a képernyők előtt a himnusz mély átérzésével. De nem mindig jött össze, hogy mindezt alázattal és egyben gráciával, emberséges kisugárzással tették volna. Gyurta még csak huszonhárom éves, de személyében, azokban a pillanatokban, az ország-világ szeme láttára egy érett embert, egy már elfelejtett sportoló fajtát láttunk-hallottunk. Ránk lehelt a régi idők sportja. Gyurta győzelme ez miatt is évtizedekig emlékezetes marad.

 

Hogy kell megbecsülni akár a hatodik helyet, ezt a brit nézők naponta bemutatják nekünk. Ellentétben ezzel, a szlovák közvélemény, sporttisztviselők, maguk a sportolók bemutatták, hogy kell dehonesztálni a saját eredményüket. Szörnyű hallgatni a már majdnem halotti tor hangulatúnak nevezhető, eléggé bronzlenéző szöveget. Meg van értve, aranyesélyesek voltak, de hát az ellenfél se gyüge, és nem azért utaztak ki Londonba, hogy csupán figyelemmel kísérjék a szlovák sportolók diadalát. Nem tudom, hogy ezt a dolgot hova soroljam. Nem tud veszteni Martikán és Hochschornerék, vagy nem tudják értékelni az olimpiai bronzot? A sportolóknál az idő eldönti, de ki merem jelenteni, hogy a közvélemény és a szlovák sportsajtó „halotti torozása” megérdemli a Total Eclipse avagy Teljes napfogyatkozás (az agyban) díjat.

Ez máshol is megtörténhet. De úgy, ahogy Gyurta, a halotti torosok is emlékezetesek maradnak évtizedeken át. Mert ez a Nyári Olimpia emberek!

(Poór Tibor, KLIKKout 2012. augusztus)

 

A cikket a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.