Beszélgetés Bőd Titanillával, az Új Szó napilap sportrovatvezetőjével

Titi, Sport, London

 

Titi az Olimpia megnyitóján...

Főleg fociról, műkorcsolyáról és kézilabdáról ír. A rimaszombati fociklub a szívügye. Azon kevés sportújságírók közé tartozik, akik úgy gondolják, hogy a sportban nem az a szép, ha nekifutás nélkül az emberek csalnak. Az említett hölgy sportújságírásában a hozzáértés, a stílusos írás és a sportmegszállottság mellett megtalálható az a szépség is, mely a férfi sportújságírók cikkeiben soha nem lesz megtalálható. Bőd Titanilla, vagy egyszerűen - Titi.

 

Már gyerekkorodban kialakult a pozitív viszonyod a sporthoz?

Igen. Tizenhárom évesen voltam először focimeccsen. Nagyapám mindig kijárt a meccsekre, és egy alkalommal, amikor hazaértem iskolából, s ő már elment a meccsre, eléggé fura módon, teljesen kétségbeesve közöltem édesanyámmal, hogy ha én erre a meccsre nem megyek ki, soha többet az életemben nem leszek boldog… Az édesanyám persze kivitt. A második félidőre értünk oda. Onnantól fogva minden hazai rimaszombati meccsre kimentem. A nagyapám tanító és költő volt, de nyugdíjasként a Gömöri Hírlapnál újságíróként is dolgozott, és a rimaszombati meccsekről tudósításokat írt. Mellette kezdtem jegyzetelni, és egyszer próbaképpen megírtam egy cikket. Erre a nagyapám azt mondta: Te gyerek, ez nem is rossz… Tizenhat évesen határoztam el, hogy sportújságíró leszek. Jelentkeztem újságírás szakra az egyetemre.

 

Hogyan jutottál el az Új Szóig?

Elkezdtem bejárogatni az Új Szó szerkesztőségébe, próbaképpen, már az egyetem alatt. 2003-ban megjelent egy hirdetés az Új Szóban, hogy keresnek munkatársakat a sportrovatba, regionális sportról írni.

 

Ma az Új Szó sportrovatvezetője vagy. Elégedett vagy azzal, amit csinálsz?

Nyolcadikos korom óta minden reggel megvettem az Új Szót és a Športot, és mindig arról álmodtam, hogy egyszer ebben a két újságban fogok publikálni. Ma ez így van. Soha nem vágytam külföldre, nem vágytam el olyan munkahelyre, ahol kétszer ennyit keresnék, de sokkal unalmasabb munkával. Mindig úgy gondoltam, az a legfontosabb, hogy azt, ami a napom nagy részét kitölti, élvezettel csináljam, és most ez így van. Igen, én elégedett vagyok.

 

Volt újságírói, írói példaképed?

Sokat olvastam kiskoromban a Sport plusz Foci című lapot. És olvastam egypár riportkönyvét Bocsák Miklósnak. Nagyon tetszett az a stílus, ahogyan ő írt, mert nem volt amolyan száraz írás. Érzelmeket találtam az írásaiban. Próbálta megmutatni az embert is az egyes teljesítmények mögött. Idővel az ember olvas új dolgokat, megismerkedik más stílusokkal, rájön arra, hogy nem biztos, hogy úgy kell írni, ahogy általában a sportlapok vannak megírva. Amikor kicsi voltam, nem nagyon voltak barátaim, viszont rengeteget olvastam, sok mindent átéltem ennek segítségével. Hihetetlenül átéltem az olvasmányaimat. Arra gondoltam, hogy ha elmegyek egy meccsre, ahol átélek valamit, akkor szeretném azt az érzést visszaadni a cikkben. Persze ez nem mindig sikerül, de a sok rutincikk mellett néha összejön olyan, amivel teljesen meg vagyok elégedve.

 

Mik azok az objektív és szubjektív okok, melyek miatt több a rutinból írt cikk?

Valamilyen szinten az időhiány, de nem a cikkek megírására. Nincs idő elmenni a helyszínekre, és személyes élményeket szerezni. Teljesen más a tévé vagy a hírügynökségi jelentések alapján összerakni valamilyen cikket, mint úgy, ha az ember a helyszínen van. Mert pusztán az, hogy az ember a helyszínen van, hallja a szurkolókat, érzi, ha fúj a szél vagy esik az eső, teljesen más élményt ad az újságírónak. Sokkal több inspirációt és ötletet ad.

 

London...

2005-ben, amikor London megkapta az olimpia rendezési jogát, azt mondtam, hogy ez egy esély, amit nekem meg kell ragadni. Hogy addig úgy kell alakítani az életemet, hogy ez reális legyen. Két és fél évvel az olimpia előtt kellett leadni az első akkreditációs kérvényt, és tavaly januárban tudtam meg azt, hogy az Új Szó kapott egy helyet. Innentől fogva már „csak” az kellett, hogy a cégvezetés is úgy gondolja, ez egy jó döntés. Nekem fantasztikusan sokat segített, hogy a főszerkesztő kezdettől fogva mellettem állt.

 

Hogyan készültél fel az olimpiára?  

Nem nagyon volt időm úgy felkészülni, ahogy elterveztem, de jó felkészülésnek számított, hogy az Új Szó olimpia előtti mellékletén dolgoztam. Úgy mentem Londonba, hogy semmilyen elvárásom nincs. Egyetlenegy dologtól féltem - hogy elütnek... Idén voltam először Nagy-Britanniában, januárban a sheffieldi műkorcsolya Eb-n, és akkor majdnem elütöttek, mivel ott a „rossz“ oldalon járnak az autók… Attól féltem, hogy a tizenkettedik napon, amikor már fáradt és kialvatlan leszek, valahol elcsap egy autó. Megjegyzem, Londonban sokkal jobban fel voltak a sofőrök készülve mindenféle béna turistára, mint Sheffieldben.

 

Milyen volt a szállásod, és milyen volt a napi rezsimed?

Egy kollégiumban laktam. Nincsenek nagy igényeim, és amúgy is szerettem egyetemista koromban a kollégiumi életet. A hotelek, kollégiumok és a többi szállás egy helyen voltak, a Kings Cross közelében, tíz-tizenöt percnyire. A szállások közelében volt egy tér, ahonnan minden sporthelyszínre indultak buszok. A rezsim? Az első héten próbáltam nem kiütni magam, aludni eleget. Gyakran otthon délelőtt szépen megírtam az előző esti eseményeket és vártam, hogy mi lesz. Spórolni kellett az idővel, mert ha esetleg egy hosszadalmas utazás után, például a vívásnál rögtön kiesik a magyar versenyző, akkor annak a lutrinak sok értelme nem lett volna. Tehát az első héten volt olyan is, hogy tovább aludtam, nyugodtan írtam meg a cikkeket, de a második hét már húzósabb volt. Például, a második héten voltak a kajak-kenu versenyek, negyven kilométerre Londontól, busszal jó esetben másfél óra utazás, rossz esetben három. A második héten már reggel hatkor keltem, hogy a hetes busszal el tudjak menni a versenyekre.

 

...és a felújított Wembley-ben.

Milyen volt a rezsim az írásaidnál?

Mindig két dolgot kellett figyelembe vennem. Azt, hogy az előző este volt-e olyan esemény, ami lapzártánk után történt. Rajtunk kívül álló okok miatt nagyon korán van a lapzártánk, szóval mindig maradt az előző estéről téma. Többnyire hagytam másnap reggelre, hogy egy kicsit leülepedjen a fejemben. Így délután már csak arról kellett írnom, ahova elmentem aznap. Persze nem volt minden idillikus, mert ha a húsz perc alatti cikkírás olimpiai szám lenne, lehet, éremesélyes volnék...

 

Ami a sportrovatot illeti, egy ilyen helyszíni tudósítás és az irodaasztaltól írt cikk között nagy a különbség... 

Én nagyon reméltem, hogy ha elmegyek Londonba, és ott jól fogom csinálni a dolgomat, lesz egy olyan hatása, mint amit te is említettél, hogy az olimpia alatt minden nap vettél Új Szót. Hogy ha elolvassák az első cikket, megtetszik nekik, és másnap is megveszik, mert el akarják olvasni, hogy mit írtam Londonból. Bízom abban, hogy ha voltak ilyen emberek, akkor lehet, hogy azok esetleg gyakrabban megveszik majd máskor is az újságot. Persze az lenne jó, ha minden nap tudnánk valami olyasmit kínálni, ami miatt a sportolvasó ember megveszi a lapot, és ő maga várja azt, hogy megvehesse. Lehet, hogy az lenne az út, hogy valamilyen rendszeresebb rovatokat kellene kialakítani, hogy az olvasók tudják azt, hogy egy konkrét napon mindig lesz ez vagy az. Ezen érdemes elgondolkodni. Másik dolog, hogy a nagyon rendszeres rovatok valahol megkötik az emberek kezét, és nagyon könnyű belefásulni.

 

Jó, vissza Londonba. Milyen volt a szervezés?

Szerintem jó. Én nem nagyon találkoztam kimondottan nagy problémával, csak apróságokkal. Számomra nagyon fontos volt, hogy a buszok nem késtek, lehetett tehát tervezni. Nagyjából az időgrafikon szerint tartott az útszakasz. Az önkéntesek is, bár fáradtak, de készségesek voltak.

 

Tényleg nem kaptatok vizet?

Ezt fölfújta a sajtó. Voltam már egypár világversenyen, de csak két olyan hely volt, ahol adtak ingyen palackozott italt. Londonban mindenhol voltak víztartályok, amilyenek nálunk is vannak a munkahelyeken. Víz tehát volt, csak ásványvizet nem adtak ingyen. Sokan azt mondták, hogy Pekingben és Athénban adtak. Megkérdeztem, hogy iható volt-e ott a csapvíz. Azt mondták, hogy nem. Még jó, hogy abban az esetben adtak palackozott vizet, mondtam én…

 

Más. Hosszú idő után ez az olimpia élvezhetőre sikerült, illetve sportolimpiát láttunk...

Szerintem is. Nekem az tetszett, hogy emberközeli volt. Az olimpia magában egy monumentális valami, de én nem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy ez agyonnyomna engem, vagy nem találnám a helyemet. A megnyitón tetszett az az önironikus hozzáállás, hogy ne legyünk patetikusak, ne menjünk át a nagy pátoszba. Az olimpiát végig ezzel a hozzáállással kivitelezték.

 

Mi volt a legnagyobb sportélményed?

A legnagyobb élmény az a meccs volt, amelyen nem is voltam ott, Magyarország–Izland, férfi kézilabda. Pont aznap kajak-kenu volt, ahol magyar aranyéremesélyek voltak, ezért egyértelmű volt, hogy nekem oda kell mennem. Annak ellenére, hogy kézilabda-mániás vagyok. A kajak-kenu lement, mindenki boldog volt, örült, de azért csak a kézilabda járt az emberek fejében, és az én fejemben is. Minden sajtóközpontban voltak tévék, csakhogy a kézilabda sehol nem ment. Végül egy kis monitort állítottunk be, és onnantól, aki nem volt magyar, annak nem lehetett ott megmaradni, úgy szurkoltunk. Az, ahogyan a végén Izland vezet, hetest dobnak, Fazekas megfogja, és az indításából a magyarok egyenlítenek. Ilyenről álmodik szerintem minden kapus, én is álmodtam ilyenről... Hihetetlen extázis volt ez a meccs.

 

Milyen volt a hangulat a magyar és a szlovák újságírók között?

Az első két-három napon olyan veszekedéseket hallottam a magyarországi újságírók között, hogy csak ültem megszeppenve. Ha valakit hoztak interjúra, és volt tíz perc rá, volt, aki nem jutott szóhoz, és volt, aki hármat kérdezett. Aki nem jutott szóhoz, jól leordította a háromkérdéseset. Viszont, ahogy telt-múlt az idő, és azzal, hogy nagyon sikeres volt az olimpia, mindenkinek nagyon jó kedve lett, mindenki megértő és kedves lett. A végére „jó barátok vagyunk és szeretjük egymást” állapot alakult ki...

 

Nem akarsz hármat kérdezni, kollégám...?

Igen, valahogy így... Az elején a szlovákiaiak között nagyon összetartó és barátságos hangulat uralkodott, de amikor eldőlt, hogy arany bizony nem lesz, frusztráltak lettek, alig várták, hogy hazamenjenek.

 

A sportolókkal tudtatok hosszabb ideig beszélni?

Nem nagyon. Ez úgy működött, hogy ha valaki olimpiai bajnok lett, volt sajtótájékoztatója, de például a kajak-kenusoknak nem, annak ellenére, hogy egy külön Press-sátor is el volt készítve. Mix-zónás beszélgetések, azok voltak, egymás hegyén-hátán, amolyan Superman-pózban, a másiknak a hátán a kezeddel, melyben a diktafont tartottad... A sajtófőnök jobbik esetben elhozta másnap a sportolókat „hosszabb” beszélgetésre, ami Gyurta esetében nyolc perc volt... Tehát hosszabb exkluzív interjúkra nem nagyon volt alkalom.

 

Úton hazafelé milyen gondolataid voltak?

A fő érzésem az volt, hogy el vagyok fáradva. Jó volt, hogy nem jöttem rögtön haza, egy napot még kint maradtam. Aludtam délig, aztán írtam még valamit, és kimentem a városba, hogy lássam Londont is, ne csak a szép stadionokat, ha már három hétig ott voltam. Hm... Lehet, hogy ha lesz lehetőségem, hogy még egyszer menjek, akkor lesznek dolgok, amiket másképp csinálok majd, de szerintem kihoztam a londoni olimpiából azt, amit ki kellett hozni, és amit ki lehetett az én tapasztalatommal.

(Poór Tibor, KLIKKout 2012. szeptember)

 

A beszélgetést a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.