Képzeljék el (Mi lenne Dunaszerdahellyel és a DéÁCé-val, ha…)

 

Képzeljék el, hogy nyolcvankilenc novemberén nem történik meg, ami elkerülhetetlen volt előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Szóval, képzeljük el, hogy nem sikerül a rendszerváltás. Ilyen feltételezésnek nincs semmilyen racionális támasza, de egy cikk erejéig nyugodtan szörfözhetek a fantázia szülötte sorok hullámain.

 

Kérem, hogy a cikk miatt senki (az élőkből) ne zaklasson és senki (a nem élőkből) ne hozza rám éjjelenként a frászt. Szóval, mindkét közeg maximum a válaszaival szellemeskedjen.

 

Mielőtt fikciózni merészkednék, egy, a rendszerváltás utáni történtekből összerakott „hajlajt” talán helyénvaló. Tehát…

 

Rendszert váltottunk

 

A proli élvezte a szabadságot (nem a munkahelyen kivett szabadságra gondolok). Amíg élvezték, a re- és a szubtranszformált kommunisták, és a régi, illetve új barátaik lassan, de abszolút biztosan a vagyont, melyet kilencszáznegyvennyolcban mindenkitől elloptak, másodszor is lenyúlták. Negyvennyolcban államosítás, a kilencvenes években kis és nagy privatizáció - de iure. Így csúfolták. Több esetben ez inkább lopás volt - de facto. Kétszer ellopni ugyanannak a közegnek egy valamijét… Ez inkább érdemel Nobel- díjat, mint nemrég az EU…

 

De a proli élvezte a Hainburgot is. Lassan a nyugati raktárak kiürültek az összes szeméttől.

 

A rendszerváltás után shoppingolni vágyó, pár héttel azelőtt még egy kiló banánra várva is órák hosszat sorakozó pórnép lakása és háza címeit kapta a nyugati szemét. Közben, aki kommunista volt, transzformálódott. Hirtelen liberálisak, hirtelen nemzetiek, hirtelen hívők lettek, hirtelen, ha kellett, bevállaltak akár egy Mr. Bidet funkciót is… 

 

Sok kommunistát lecseréltek fontos posztokról és helyettük néha tényleg hozzá nem értő alakok kaptak sanszot. Egyrészt a kommunisták hahotázása elég cinikus volt, hisz honnan lett volna bárkinek is tapasztalata, ha évtizedek óta nem rúgott labdába más, mint vörös, tudással rendelkező polgár? Másrészt az „utánpótlás“ sokszor nemcsak nem hozzáértő, hanem komplett analfabéta és idióta szintű volt. Most már nem kommunista valakinek a valakije, hanem… így mondom…

 

Nyugaton évekig tartott és többnyire közel a nyugdíjkorhoz sikerült, hogy például egy Hans Nemakárki megengedhetett magának olyan dolgokat, amelyekhez, Dunaszerdahelyen is, egy kis túlzással tizenhat perc alatt jutott egy Izé – Oné, akit ha megkértek, hogy írja meg a strukturált életrajzát, azt válaszolta, hogy: Anyád mekhalt te buzerant, mit csufulódú…

 

Na jó, azért szupermély tisztelet a nem kevés kivételnek, mert ez a város is írt sok szép történetet, melyekre büszkék lehetünk. De ha egyszer ez volt leginkább jellemző erre az időszakra? Mint ahogy erre a városra később a szuperdurvulás időszaka volt jellemző? Amikor az al- naponta feljött a felvilágra? Ez volt, és ezért is néz ki így ez az ország, ez a város. Ez volt, itt és így éltünk, hiába nem szerettük, ezt kellett elfogadni.

 

Tehát mi lehetne ma, ha nem lett volna rendszerváltás?

 

2012. május elseje

 

Isten, ő, illetve Marx szerelmére, vegye már föl valaki azt a rohadt burzsuj telefont! – kiáltott az emenvé-elnök elvtárs.

 

Szencike azonnal felnézett a zaccos-mákos kávé mellől.

 

Tudjátok, hogy utálom azt a rohadt mobiltelefont! Szerencse, hogy hat éve csak kettőt rendeltünk! – üvölt az elnök elvtárs.

 

Szerencsére a külföldi hívásokat már sikerült a titkosszolgálatosoknak újból a Semmike számra irányítani, csak még elfelejtettem lehalkítani az ön mobilját. Most már újból azt mutatják ki a hívók mobiljai, hogy a hiba az ő készülékeikben van – jelenti a titkárnő – Amúgy kimegy az elvtárs a felvonulásra, vagy elmegy az ünnepségre, melyet a fociklub elnök elvtárs rendez?

 

Elment mauzóleumba az esze Szencike? Utoljára zsugázás közben elnyerte tőlünk a klubfőnökséget! Tíz ötéves terv időszakára! Ez még a pártnak is sok volt – hiszen Marx és Lenin is maximum tíz éves tervekről írtak – meghökkenve magyaráz az elvtárs – Nem megyek, még elnyerné a városi ivóvizet és a villanyt is… 

 

Jó, rendben, akkor elküldjük valamelyik bértollnokunkat? Melyiket? – kérdezi Szencike.

 

Pórnépnek írjon Poór. Az egy Horalky-ért megír mindent. Annak idején pattogott, aztán elküldtük őt fél évre tudósítani Szingapúrból… Mesélték a szingapúri elvtársak, hogy gyalog is hajlandó volt hazajönni… – vihog az elvtárs – Tényleg, Szencike, milyen a közhangulat a prolik között? Gondolok itt a meccsekre…

 

Van kenyér és van játék is, ezt már a római elvtársak is hangoztatták. Ha mindkettő megvan, elvegyül egy zsugában szerzett klubelnökség is – szól selymes hangján Szencike. 

 

Imádom ezt a nyugalmat – szól a közel hetven éves elvtárs és kinéz az ablakon - Imádtam... Megjöttek, hogy a villám csapna beléjük, és a kanalam…

 

Szencike odasuhan az ablakhoz és tekintetét a parkolóra szögezi. A párt új autóbusza parkolt le és jópofáskodva szállnak ki az elvtársak. Elsőként a klubelnök száll ki. Nemsokára mint egy királyt, körbeveszi a… Mindenki… Feltehetően az elvtársak több napig szórakozni fognak. Kaja, pia, zsuga, ilyen fogadás, olyan fogadás…

 

Addig a proli… Pofáját befogja, húzza a belét és várja a rendszerváltást. Jobb lesz neki – kétezer-harmincban. Hogy a villám és a…

(Poór Tibor, KLIKKout 2012. november)

 

A cikket a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.