Beszélgetés M. Nagy László nyugalmazott fotóriporterrel

A DAC fotósa voltam

 

Kedves Laci bácsi, önt a DAC-szurkolók több generációja a pálya széléről ismerte. De bizonyára hosszú út vezetett a profi fényképészi pályautáshoz. Hogyan került egyáltalán a fotózás bűvöletébe?

M. Nagy László a DAC-stadion gyepén

„Nyolc éves lehettem, amikor először készült rólam fénykép. A múlt század ötvenes éveinek elején ez csodának számított, hiszen akkoriban nagyon kevés embernek volt fényképezőgépe. Jutalom gyanánt kaptam a tanító bácsitól. Nem határoztam én el akkor semmit. Mit tudott akkoriban egy falusi gyerek a világról? Legfeljebb azt, melyik kertben érik legkorábban az alma, vagy melyik bozótban van szarkafészek. Autó hetente legfeljebb kétszer-háromszor döcögött végig a falun. Azóta hihetetlenül sokat változott a világ. Az én fotós világom a losonci kollégiumban vette kezdetét, ahol épületlakatosnak tanultam. A fotókör hamarosan  megszédített. Kezdetben szokványos fotókat készítettem rólunk, gyerekekről. A hetvenes évek táján már hármunknak volt a faluban fényképezőgépünk. Főiskolát látogató szomszédom kinti szeleket hozott a fotós vitorlámba. Rárósmúlyadon megrendeztük az első fényképkiállítást. 1973-ban Losoncon egy csoportos kiállításon is szerepeltem, ahol kezdők, majd haladók részére szervezett képzésen vettem részt. Érdemes lejegyezni, hogy akkoriban a legkíválóbb szaktekintélyek oktatták az érdeklődő amatőr fotósokat országszerte. Mivel aktív sportoló voltam és versenyzőként sokat utaztam az akkori Csehszlovákiában, természetesen a sportot is elkezdtem fotózni. A középtávfutás és a biatlon rabja voltam Az utóbbiban háromszor nyertem szlovákiai bajnokságot, de van egy bronzérmem is az országos bajnokságról. Ezzel nem dicsekedni akarok, csupán azért említem, hogy világos legyen mindenki számára - a sportolás számomra mindennapi teendő volt, ezért fertőzhetett meg engem a sportfotó.“

 

Miért éppen a DAC-ot választotta?

„Amikor egy kis falusi közösségből Pozsonyba kerültem, a NŐ szerkesztőségbe fotóriporteri beosztásba - egészségi problémáim miatt nem folytathattam a hegesztést - teljesen magamra maradtam az embertengerben, ahol senkit nem ismertem. Szabadidőmben kerestem valamilyen kapaszkodót. Ez a pozsonypüspöki focipálya lett, ahova beszemtelenkedtem. Kezdetben csak a pálya körül róttam a köröket, miközben, ha alkalmam volt, elfutottam egy-egy kapu mögé rúgott labda után. Legközelebb már stoplis cipőben jelentem meg és a focisták közé merészkedtem. Befogadtak. Nagyon boldog voltam. A  Spoje 1975/76 téli alapozásának a nyolcvan százalékát végigcsináltam a csapattal. Nem tölt el büszkeséggel, ellenkezőleg, de harminchárom évesen én voltam a leggyorsabb. A Spoje pályán találkoztam először a DAC csapatával. Eldöntöttem, hogy ezt a csapatot szeretni fogom. Csodálatos, beckenbaueros-elegáns, támadó focit játszottak. És magyarul beszéltek a pályán...“

 

Fotói a DAC legszebb korszakát dokumentálják. Milyen kapcsolata volt a játékosokkal, vezetőkkel, szurkolókkal a 80-as, 90-es években?

„Nagyon szerettem Dunaszerdahelyre járni a meccsekre. Számtalanszor a kinti találkozókra is elmentem. Természetesen, hosszú évek alatt személyesen is megismertük egymást. Arra nem volt idő, hogy puszipajtásokká váljunk. Ennél sokkal többnek tartom, hogy a kapcsolatunk korrekt volt. Sokat beszélgettünk játékosokkal, edzőkkel, vezetőkkel egyaránt. Majoros Gyuri, Tóth Laci, Horváth Józsi, Szikora Gyuri, Gőgh Kálmán, Kalmár Laci, Medgyes Józsi, Bertalan Gabi, Radványi Miki, Simon Gyula, Zsákovics Tibor, Borbély Balázs, Gőgh Árpi, Santa Péter, Paľo Diňa, Jano Kapko, de a többiek is, akikkel sokszor  találkoztam akkor is, amikor már más csapatokhoz igazoltak. Az edzőkkel, vezetőkkel is szoros volt a kapcsolatom. Mondhatom, egy nagy család volt ez számomra, akik az elhagyott szülőföldemet  pótolták itt, a Csallóközben. A szurkolók, sokszor bekiabáltak: Laci, minket is fényképezz! A legfontosabb az volt számomra, hogy a stadionban, de a városban is otthon éreztem magam, mintha mindig is itt éltem volna, holott Dunaszerdahelyen harminckét évesen fordultam meg először.“

 

Vannak, voltak kedvenc labdarúgói?

„Huszonnyolc év alatt hihetetlenül sok játékost ismertem meg. Bizonyára volt minden csapatban néhány. Ilyenkor az ember könnyen abba a hibába esik, hogy a legnagyobb sztárokat nevezi meg. Megfeledkezik azokról akiknek a segítsége nélkül, bizony a sztárok nem csillogtak volna annyira és kevesebbet rúgtak volna labdába. Az újságírócsapat tagjaként többször is fociztam együtt Szikora Gyurival, Gőgh Kálmánnal, Tóth Lacival, Bertalan Gabival, Kalmár Lacival. Számomra ez felejthetetlen élmény.“

 

Követi még a foci világát és a DAC szereplését?

„Foci nélkül is lehet élni, de minek. A sors, meg egy kicsit mi is a feleségemmel úgy akartuk, hogy a nyugdíjas kor elérése után egy nyugodt, csendes helyen telepedünk le, a fővárosi hajsza után. Választásunk a Duna-Ipoly torkolatához közeli Helemba lett. Jelenleg itt focicsapat sincs. Sajnos ritkán látok élőben focit. Marad a televízió, meg az újságok. A DAC vergődését figyelemmel kísérem, innen távolról és sok mindent nem értek, mert a médiából az olvasóhoz eljutó információ édeskevés, ráadásul nem tudom mi, mennyire hiteles. Soha nem az a probléma, hogy egy csapat kikap - ez benne van pakliban, ez játék - vagy kiesik. Valakinek ki kell esni, a szabályok szerint. Ez pedig azokkal fordul elő, ahol homok kerül a fogaskerekek közé. Sajnos semmi új a nap alatt, a sport már rég nem a test és a lélek edzéséről szól. A modern pénzvilág a focira is rátette a kezét. Normális az, hogy egy játékos dollár- vagy euró-milliókat keres és még jó néhányan, akik rá vannak tapadva, miközben a falvakon nincs miből dresszet vásárolni, buszt rendelni, bírót kifizetni? Az egész hazai labdarúgás sínyli meg azt, hogy a vidéken élő tehetséges gyerekekről soha nem derül ki, hogy ők tehetségesek. Ma már falun nem az a jani, aki vasárnap gólt rúgott, hanem az aki szombaton éjszaka berúgott ás felborította a fél falu kukáját.“

 

Mikor járt utoljára a DAC-stadionban, ill. DAC-merkőzesen?

„Focimeccsen tíz éve. Legutóbb egy politikai rendezvényen, amelyet az MKP szervezett. Meghatódottan léptem a zöld gyepre. Jó ideig tartott amíg felfogtam, miért is vagyok itt. Jó érzés volt ismét érezni a hátam mögött a lelátókon összesereglett erőt és kisemberként jelen lenni. Hátborzongatóan szép volt. Mondom szép volt. Mennék én, mennék most is, de a távolság - kilométerben - túlságosan nagy…“

 

Mivel foglalkozik jelenleg?

„Sok mindennel. Hetven év alatt az ember rengeteg dolgot megtanul. Jómagam azok közé tartozom, aki ki akar próbálni mindent, amire aktív élete alatt nem volt ideje vagy alkalma. Hatvan éves korom óta ismét van udvarom, kertem, mint gyerekkoromban volt. Sokat udvarolok - teszek-veszek az udvaron. Két hatalmas lúgoson szőlő terem, a kertben zöldség, gyümölcs. A pincében vegyszer nélküli borocska érlelődik a hordókban, palackokban. A tyúkjaim, macskáim létükkel testközelbe hozzák a természetet. Sokat barangolok a közeli erdőkben, - Börzsöny, Burda, Pilis - ahol alkalmanként diót, mogyorót rágcsálok, csipkebogyót, somot, kökényt fogyasztok. Gyógynövényeket gyűjtök. Megpróbálom lencsevégre kapni a muflonokat, szarvasokat, vaddisznókat, madarakat. Bár szerény fotós felszerelésem erre nem nagyon alkalmas. Szezonban a Duna, Ipoly, Garam, a közeli holtágak, kanálisok adnak kielégíthetetlen horgász szenvedélyemnek otthont. Rendezgetem fotóimat. Itt-ott kiállítom őket. Ritkán fotózok. A rendelkezésemre aló kamerát rég kinőttem, de az igazi ok a megrendelések hiánya. Csak úgy a fióknak dolgozni, sajnos ezt még nem tanultam meg. Viszont megtanultam fakanalakat, kisebb nagyobb teknőket készíteni. Már kenyeret is sütöttünk, kemencében. Igazi, paraszt kenyeret. Néhány képet is festettem már. Nagyon izgalmas, mondhatnám megcsapott az olaj illata. Ami a hivatásom gyakorlását illeti csak ritkán adódik alkalom arra, hogy publikáljak. Többnyire a világhálón jelennek meg írásaim, fotóim. A felsoroltakból kiderül nem unatkozom. Mindehhez még a feleségem is megkér erre-arra, mert közben kitanultam kőművesnek is. Együtt csinosítgatjuk házikónkat és nosztalgiázunk egy pohár bor mellett a lúgos alatt, barátainkkal…“

(nk, 2013. április 5.)

 

M. Nagy László: A kapu  mögött állva

 

Útrakeltem. Nógrád ország dimbes-dombos távolba tűnő tája egyre kékebb lesz, később a homály takarja el. Szülőfalum, Rárósmulyad valós színe az emléktáramban természetesen megmarad.

 

A főváros mindenkit befogad. Munkám most már engemet is ideköt, de valami hiányzik. A kötődés, az otthont sugalló kötődés. Az ösztönös, türelmes keresés a város határain túlra tolódik. Történik mindez krisztusi korban, amikor Dunaszerdahelyről csak annyit tudtam, hogy létezik valahol a Csallóközben.

 

A pozsonypüspöki Spoje pályán találkoztam először a DAC, akkor még divíziós csapatával. Megtetszett a játékuk. A legközelebbi fordulót már a DAC stadionban fotóztam.

 

Kellemes élményben volt részem. Utána rendszeresen jártam a sárga-kékek mérkőzéseire. Léva, Trencsén, Vágbeszterce, Szakolca és a többi színhely is gyakran volt uticélom, ahol a dunaszerdahelyiek fociztak. Mindez természetesen önszorgalomból, hiszen nem sportlapnál dolgoztam. Az elkészült fotókat elvittem az összes létező szerkesztőségbe, hogy legalább az utiköltség megtérüljön. Állítom, hogy akkoriban a dunaszerdahelyi focistákról jelent meg a legtöbb fotó a sajtóban. Soha senki nem kért meg erre, csak úgy magamtól, önszorgalomból, de örömmel csináltam.

 

Ahogy javult a csapat játéka, egyre feljebb kerültek a tabellán, párhuzamosan, mintha a fotóim is egyre érdekesebbek lettek volna. Pedig korántsem rendelkeztem olyan technikával, amilyennel a sportot szokás fotózni. A hetvenes években a Praktica ugyan közkedvelt, mindenki számára elérhető fényképezőgép volt, de mostani szemmel nézve mégis csodálkozom, hogyan tudtam azzal közlésre alkalmas fotókat készíteni. Valószínű az akarás ereje segített. Azóta a fényképezőgépek gyökeresen megváltoztak. A sportot ma szinte kivétel nélkül mindenki digitális kamerával fényképezi. Elmarad a körülményes manuális élesítés. Mindent a technika intéz, csak az indító gombot kell megnyomni. Arra sem kell különösebben odafigyelni, mert egy kiszemelt mozzanatról akár tíz felvételt is lehet készíteni, és azokból már csak ki kell választani a legjobbat. Egy mérkőzésen több száz felvétel is készül. Kezdetben egy filmet, azaz harminchat kockát exponáltam. Itt említem meg, hogy egy spanyol fotós mellett, aki a legmodernebb technikával dolgozott - amiről mi akkoriban csak álmodoztunk - a Csehszlovák-Spanyol mérkőzésen már a huszadik percben egy tucatnyi tekercs doboza hevert. Esetemben arról az egy filmről fogcsikorgatva ki lehetett választani öt-hat használható képet. Ha jó formában voltam, és ha a kollégák nem szórakoztattak, akkor egy-két fotót akár jónak is lehetett minősíteni. Ez az arány a digitális masinával - három-négyszáz felvételnél mérkőzésenként - egy találkozról ötven-hatvan fotót lehet felhasználi, és közülük legalább tíz szuperfotó. A több száz fotó elkészítése természetesen csak lehetőség. Egy igazi sportfotós nem vak tyúk is talalál szemet alapon dolgozik. Tudja mit akar és szelektál már a felvételnél, mert a számítógép képernyője előtt a válogatás rengeteg időt vesz igénybe.

 

Hamarosan jött a második liga, majd a csehszlovák élvonal. A felújított stadionban a DAC rendszerint telt ház előtt játszotta a hazai mérkőzéseit. Immár a fotósok is szép számban jelentek meg a dunaszerdahelyi stadionban. Engem, bár hivatalosan soha senki nem nevezett ki - a DAC fotósának tartottak. Mitöbb a kollégák közül sokan mai napig azt hiszik, hogy dunaszerdahelyi vagyok. Ez nem így van. Az Ipoly mentéről költöztem Pozsonyba. A fővárosban csak laktam, Dunaszerdahely valamiféle pótotthon szerepet játszott az életemben. Ahol több év alatt sok szurkolóval, vezetővel, edzővel,  játékossal ismerkedtem meg. Ma is sok szeretettel gondolok rájuk. Ha nem ismerném Szikora Gyurit, Gőgh Kálmánt, Medgyes Józsit, Majoros Gyurit, Tóth Lacit, Kalmár Lacit, Horváth Józsit, Pecze Károlyt, Simon Gyulát, és a többieket, akiknek a neve ide se fér, bizony sokkal szegényebbnek érezném magam. Jó érzéssel tölt el az is, hogy a város akkori előljárói  észrevették, és értékelték munkámat. Sőt, egy sajtónap alkalmából még elismerő oklevelet is kaptam. Jólesett. Ezúttal is köszönöm!

 

Most amikor ezeket a sorokat írom, ismét az Ipoly mellett élek. Az aktív, sok utazással tarkított évek után jól esik a pihenés szűkebb hazánk egyik édeni csücskében, a nyugalom félszigetén. Bőven van időm turkálni az emlékeimben…

 

…akkor már szinte kopott bútordarabnak számítottam a DAC-stadion folyosóin, ahová egy nagyszombati Spartak sapkában voltam bátor belépni. Meg is kérdezték, hogy tehetek fel itt a fejemre piros-fekete-fehér sapkát. Egyszerű, válaszoltam - sárga-kéket még nem kaptam. Azonnal hoztak egyet. A második félidőben már DAC feliratú, sárga-kék fejfedő diszítette kopasz fejemet…

 

…mint a járási bajnokság legalacsonyabb osztályában a hazai rendezők többsége az ellenfél kapuja mögott állva idegesítette a kapust, kisebb-nagyobb intenzitással, valamikor kölyökkorban mi is csináltunk ilyesmit. Egyszer, első ligás meccsen a dolog odáig fajult, hogy a zsolnai kapus odahívta a bírót, hogy folyton zaklatják őt ezek az emberek, akik egyébként rendezők voltak. Félhangosan meg is jegyeztem, már ideje lenne, ha a rendezők is első ligás szinten lennének, nem egy járási bajnokság szintjén. Meghallották. Erre összenéztek, és hangosan feltették a kérdést, ki ez itt, mit akar ez itt. Ekkor már körülbelül negyvenötödik alkalommal fotóztam a DAC stadionban. Azonnyomban mentek a főrendezőért, aki azonnyomban jött is tekintélyt parancsoló alkatával, és hangjával. - Nagy úr, - ismert, tudta a nevemet - még egy szót szól, és kivitetem…

 

A sértettek maradtak, és nekem maradéktalanul megigérték, hogy a mérkőzés végén a kijáratnál szétverik a pofámat, amit azonnyomban maradéktalanul tudomásul is vettem. Egy darabig még próbáltam fotózni. Remegő kézzel persze nem nagyon ment, mert féltettem aznap reggel frissen borotvált képemet, új fogsoromat, közben arra gondoltam, hogyan fogok kinézni szétvert pofával. Az asszony otthon azt hiszi nem meccsre, hanem kocsmába járok. Az elképzelésem semmi jót nem sejtetett. A helyzet feszült volt. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha időben elhordom az irhámat. Egy óvatlan pillanatban, észrevétlenül, jóval a mérkőzés vége előtt a megfutamodás nem éppen férfias  formáját alkalmazva, de féltve a pofámat, meg a nem rég készült huszonkétezer koronás fogsoromat, angolosan leléptem. A legközelebbi meccset, érthetően kihagytam…

 

…a kapu mögött állva számtalan olyan dolgot lát-hall a fotós, amiről a tisztelt nézőnek gőze sincs. Ezeknek szóbeli része tekintettel a kiskorúakra, és az érzékeny, mimóza lelkűekre is, nem publikálható. Előfordult az is, hogy segítettem a bírónak. Egy alkalommal az ötös sarkánálnál, háttal a bírónak az egyik védő játékos pimaszul, de ügyesen kézzel tette maga elé a labdát, úgy, hogy az birtokában maradt. A játékvezető mögötte volt, emelte is a sípot a szájához, de egy pillanatra megtorpant, mert nem volt egészen bizonyos abban, hogy valóban kezezés történt. Rám nézett, én bólintottam, erre belefújt a sípjába. Tizeneggyest itélt. A meccs végén odajött hozzám, és megköszönte a segítséget…

 

…másodpercek lehettek hátra a játékidőből. Már csak néhány forduló volt hátra. Ilyenkor minden pont, minden gól fontos. A kassaiak a bajnokságra pályáztak. Kettő nullra vezettek ugyan, de hajtottak tovább, hiszen minden találat jól jöhet a végső elszámolásnál. Már lassan csomagoltam, nem figyeltem kellőképpen. Azt láttam, hogy a játékvezető a pálya másik végén belefúj sípjába, és a játékoskijáró felé mutat. Mint később kiderült taktikai cserét kért valamelyik edző, ezt mutatta. Valahogy így jelzi a mérkőzés végét is. Erre fogtam magam, meg a cókmókomat, és toronyiránt keresztül a pályán kényelmesen ballagtam a játékoskijáróhoz. A tizenhatos sarkánál lehettem, amikor látom, hogy támadásba lendülnek a kassaiak. Hú, ez nem vicc. Gyorsan eszméltem, és igyekeztem mielőbb elhagyni a játékteret. Három méterre lehettem a partvonaltól, még mindig a játéktéren, amikor Dušan Tóth hatalmas bombája bevágódott Santa Péter hállójába. Még a hideg is kirázott, amikor arra gondoltam, hogy ha a bíró most miattam nem adja meg a gólt, és ezen az egy találaton úszik el a kassaiaknak a bajnokság, Rezesék megnyúznak elevenen. Szerencsére nem így történt. A partjelző se figyelt rám. Viszont teljesült egy gyerekkori álmom. Pályára léptem elsőligás bajnoki mérkőzésen, mégpedig a DAC-1. FC Kassa találkozón. Kinek a színeiben. Ezt most kérem ne firtassuk… Arra azért emlékszem, hogy fehér trikó volt rajtam, a hátamon piros tizenötös, akkoriban cserejátékos számmal…

 

Amikor ezeket a sorokat írom kedvenc csapatommal már csak a sajtón keresztül tart egyoldalú kapcsolatom. Voltak szebb idők is. Napjaink rákfenéi, nem kímélik a kedvenceket sem…

 

Nagyon szerettem a vonal mellet ácsorogni, űcsörögni, lesni azt a pillanatot, amelyet árdemes rögzíteni. De egyszer ígyis-úgyis révbe ér a komp, hogy megpihenjen. Ez történt. Nyugdíjba vonult a fotóriporter! Ezután csak horgászok, gombázok. Kertemben zöldség, gyümölcs, szőlő terem. A tyúkok tojnak, kotkodácsolnak. A macskáim dorombolnak. A határ tele gyógynövénnyel, az erdő gobmával, madárdallal. Olykor a fényképezőgépet is a kezembe veszem, hiszen oly csodálatos a természet és az emberek! De valami elmarad. A focimeccsek hangulata hiányzik, nagyon, de nagyon hiányzik…

(M. Nagy László)

 

Válogatás M. Nagy László fotóiból:

 

Pecze Károly

 

Vladimír Hrivnák és Szikora György

 

1983/84, DAC-Senica. DAC-mezben: Audi, Ravasz, Tóth (balról)

 

1994/95, DAC-Bardejov. DAC-mezben: Weiss, Pinte (3), Kuna, Ürge (balról)

 

1994/95, DAC-Inter

 

1994/95, DAC-Lokomotíva. DAC-mezben: Bari és Rimanovský

 

1997/98, DAC-Prešov

 

1998/99, DAC-Devín. DAC-mezben: Németh és Matta

 

Pintér Attila

 

Léránt Péter