Gondolatok egy klubról és a harcművészetről

 

(Gróf Lóránttól, a bősi Zen Bu Kan Kempo Klub vezetőjétől. Felírta - Poór Tibor.)

 

Šenkár Márió fotói

Mottó helyett: A srácoknak meg kell tanulni a tiszteletet, a fegyelmet, példát kell venni ilyen téren a japánoktól. Szóval ne azért féljenek tőlem, mert én megverem őket, hanem adják meg nekem ugyanazt a tiszteletet, melyet tőlem kapnak. Ezt fontos tudatosítani. Ez az alapja minden sportágnak és az életnek is.

 

A Zen Bu Kan Kempo alapítója Dr. Harnos Imre, birkózó és dzsúdózó sportember. Az 1956-os forradalom után emigrált, s karatéval is elkezdett foglakozni. Később ezeket a stílusokat úgymond összegyúrta és eggyé alakította.

 

A kempo az ököl útjának a stílusa volt kezdetben, ma ütés-, dobás-, rúgás- és földharc-technikákból áll. Egy stílus. A kempóban észlelhető a legtöbb harcművészeti stílus – küzdelemből, formagyakorlatokból és önvédelemből tevődik össze.

 

A ketrecharc egy szabályrendszer. Az amerikaiak kezdték rendszeresíteni 1993-ban, megmérették a többi küzdősportot. A ketrecben nem támadhatsz szemet, torkot, gerincet, ágyékot. A bokszból használhatod az összes ütést, thai-bokszból a rúgásokat, dzsúdóból és birkózásból a dobásokat.

 

1998-ban jutott tudomásunkra, hogy Győrben létezik egy – nekünk akkoriban újnak tűnő küzdősport – a kempo. Átjártunk tehát Győrbe Szoboszlai László mesterhez, aki később felajánlotta, hogy alapítsunk egy klubot Szlovákiában. 2001-ben meg is tettük, a kezdetekben csak gyerekekkel foglakoztunk. Később baráti körünkből verbuváltunk tagokat.

 

Kétezer-ötben felbukkant Magyarországon egy brazil jiu-jitsut oktató mester. A brazil jiu-jitsu a legjobb, legtechnikásabb földharcnak számít világszerte. Felültem tehát a vonatra, és bekopogtam a brazil mesterhez, hogy tanulhassak tőle.

 

Kétezer-hétben, miután Puskás Imre befejezte klubunkban a tevékenységét, átvettem a klubot.

 

Jelenleg negyven-ötven tanítványom van, szervezett függetlenek vagyunk, nem versenyzünk kötelezően. A bősi önkormányzat jóvoltából bérmentve edzhetünk a zeneiskola egyik termében, és nagyobb versenyekre kapunk anyagi támogatást is. Van egy bizonyos tagsági díjunk, egy potom összeg, melyet a szükséges dolgokba invesztálok. Ami talán ebben a pénzorientált világban motiválja a tagokat – a díj ugyanakkora, akár egyszer jelenik meg havonta, akár az összes edzést abszolválja… :-D

 

Ami a versenyeket illeti, ahogy mondtam, a verseny nem kötelező. Mindig megkérdezem, hogy ki érzi magát felkészültnek a hétvégi versenyekre. Ha látom, hogy nincs meg a kellő önbizalom, próbálok hatni rájuk, segíteni, hogy erősödjenek ebből a szempontból. Puskás Imre szavaival élve: Ha valaki nagyon szárnyal, azt vissza kell húzni, aki még nem tud szárnyalni, azt meg kell emelni.

 

Én nyolcvanöttől birkózom, többszörös országos bajnok voltam, világversenyeken jártam. Kilencvennyolcban a győri klub színeiben megnyertem a magyar kempo bajnokságot. Kétezer-háromban már profi MMA-meccseket nyertem – tulajdonképpen ezzel nyílt meg az út a mai nagy bajnokainknak. Kétezer-ötben a nemzetközi brazil jiu-jitsu tornán, a súlycsoportomban győztesként szerepeltem. 

 

A klubunkban cseperedett fel Végh Attila, aki nemrég Új-Mexikóban MMA-világbajnok lett. A fiatalok közül megemlíteném Kovácsik Kristófot, Nagy István és Nagy Dávid unokatestvéreket. Kristófról annyit kell tudni, hogy régebben bősön Darnai Barnus kollégámnál karatézott, ahol kitűnő alapokat kapott az ütéshez és a rúgáshoz. Nekem már csak a dobással kellett foglakoznom. Kristóf tavaly Kempo Világkupa-győztes volt. Dávid a földharcokban kitűnő, igazi pókember, István pedig az ütés-rúgásban jeleskedik – többszörös magyar kempo-bajnok, nem is olyan rég belekóstolt már az MMA ketrecharcba is. Megemlítem még Obenau Tamást és főleg Takács Ferencet, akik rengeteget segítenek nekem.

 

Mindig azt kérem a srácoktól, ha eljönnek az edzésre, hogy tartsák be a szabályaimat. Én az edzésbe beleadom a szívemet, és erre kérem őket is. A másfél órába ugyanúgy adják bele a szívüket. Az életben naponta harcolunk, belső harcokat vívunk. Ha képes vagy megedzeni külsőleg a testedet, s nem okoz gondot a fájdalom, kitolod a fizikai határaidat – ezektől a dolgoktól sokkal erősebb lesz az ember lelki ereje. Szerintem a későbbiekben, az életük során a srácok legbelül érezni fogják, hogy sokat segített a kempo, a harcművészet.

 

Amikor belépsz a terembe, ketrecbe, a ringbe, ott elveszted az egódat. Sok vagány srác, akinek az egója hatalmas, az edzőteremben elveszíti azt. A nagy harcos öregek azt szokták mondani, hogy az utcán nem kérdezi meg tőled senki se, hogy milyen öved van és azt se, hogy hány kilós vagy... Ezeket a dolgokat le kell vetkőznöd. 

 

A tatami mellett

 

Poór Tibi élménybeszámolója

 

Ajtót nyitva a bősi Művészeti alapiskola bejáratában érdekes látvány tárul elém. A hosszú folyosón kígyózik a kempo edzést éppen befejező sportpalánták sora. Szlalomozva közöttük az edzőterem irányát követem – a tatamin már készülődnek a nagyok.  

 

Egypár szót váltok Gróf Lórival, a csiffel. Nyugodtan csináljátok, mintha itt se lennék –mondom én.

 

Kialakítanak egy kört, és kezdetét veszi a bemelegítés. Minden relatív. Ha egy focista azt mondja, bemelegítés, az nem ugyanaz, mint amikor ez a szó egy kempo-, illetve MMA-harcos száját hagyja el.

 

Kicsi a terem, már az edzés frissében rólam is dől a víz, pár mozdulat, és dobom le a kabátomat meg a pólómat. Ránézek az ablakokra és a nagytükörre. Szinte vizes mindkettő.

 

A bemelegítés. Körülbelül huszonöt perc, megállás nélkül. A gyakorlatokat menet-futás közben végzik el a srácok. Nincs pihenés. Látványos az is, ahogy fokozódik az egyes műveletek nehézsége. 

 

Miközben a srácok arckifejezését figyelem, s próbálom leolvasni az arcüzeneteket, eszembe jut a Harcosok klubja film. E film az első megtekintés után a harci sportokra, művészetekre addig szkeptikusan szemlélő egyének számára hasznos dekódernek számít. Főleg, amikor különbséget keresünk a sima verekedés és a harc között. Akik addig nem értették, nem érezték a keleti harcfilozófiák lényegét és fluidumát, azoknak Chuck Palahniuk író és David Fincher rendező segítségül szolgált és szolgál. Olyan esetekben is, mint a kempo vagy az MMA harc. Zseniálisan segít megérteni a hogyanokat és a miérteket. 

 

A tatamin kezdetét veszi a tulajdonképpen akrobatikus és gimnasztikainak is nevezhető elemek gyakorlása, melyek szerves részei egy ilyen sportágnak. Gróf Lóri mutatványának kivitelezése egy pillanatra lemerevít engem – tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire képzett. Később, amikor bemutatja a különböző fogásokat, védő, illetve támadó küzdőfogásokat, eszembe jut… Eszembe jut, illetve így már értem, miért érzi magát biztonságban egy bizonyos alelnök, amikor a biztonságért Lóriék felelnek… Bocsi Lóri, de ezt nem hagyhattam ki… :-)

 

A teremben már alig lehet levegőt venni. De egy nyöszörgést se lehet hallani. Lóri felkiált – Küzdelem! Az erőfeszítést és a maximális edzési erőbedobást akkor észlelem teljes mértékben, amikor kiválasztom a terem egyik sarkát, és oda állok, hogy közelebbről lássam a küzdelmet. Mit ad Isten, az egyik küzdőpáros a tatamin átcsúszott felém és a sarokba szorított. Hallottam a lihegést, éreztem az izzadtságot, az erőfeszítést, az összpontosítást… Kaphattam volna a pofámra egy rúgást… Nos?

(Poór Tibor, KLIKKout 2013. április)

 

A cikket a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.