Szeretem a focit

 

Fotók: Šenkár Márió, Lelkes Ernő

 

Goran Antunović vallomása a fociról és az élet egyéb dolgairól (feljegyezte: Poór Tibor)

 

Sziasztok, Goran Antunović a nevem. Nem titkolom, hogy sokan felkapják a fejüket a nevem hallatán és meglepődnek, elvégre Komáromból származom, ott születtem, ráadásul tisztán beszélek magyarul. Egyszerű a magyarázat, az apukám szerb. A szüleim (az édesanyám szlovák) már kiskoromban elváltak, azóta az édesapámmal talán kétszer-háromszor találkoztam. Bevallom, egyelőre nem tudok választ adni, ha rákérdeznek, hogy melyik nemzetiséggel azonosítom magam leginkább. Az edzőm is ez miatt egyfolytában viccelődik velem, és igaza van, mert én komolyan nem tudom… 

 

Három-négy éves koromban mint lakótelepi gyerek, a blokkok között kezdtem focizni, jó parti voltunk, a mai napig találkozgatunk a srácokkal. Úgy vélem, ha nincsenek ők, talán soha nem lett volna belőlem focista. Az igazi fociba hat éves koromban kóstoltam bele, a komáromi KFC-ben, tíz év elteltével kerültem a pozsonyi Slovanba, ahol négy évet töltöttem, s a középiskolát is a fővárosban végeztem el. A nagy csapatba nem sikerült bekerülnöm, így a B-csapatban játszottam fél évet.

 

A Slovan után volt még egypár focimegállóm, Szencen négy hónapig Brezík edző keze alatt játszottam, de az edzőváltás után tapasztaltabb játékosok igazoltak a posztomra. Visszatértem a Slovanba, ahol megint fél évet a B-csapatban töltöttem, következett Ružiná és Somorja, végül két év Komáromban, ahol az első idényben Radványi Miki volt az edzőm.

 

Idén januárban felhívott Miki, egy másodpercet se gondolkodtam. Természetesen különbség volt a két liga között. Az első barátságos meccsen, Rózsahegyen, átvettem a labdát, és egyből három ember letámadott. Akkor kezdtem kapizsgálni a különbséget. Mindenki tudja, hogy nem a legrózsásabb a helyzet Dunaszerdahelyen, de hittem az edzőben, aki biztatott, hogy maradjak. Én bizonyítani akartam, nem érdekelt, hogy milyen a szitu a fűtéssel és a villannyal. Számomra nagyon szimpatikusak voltak Radványi edző szavai – hogy ha nem készít fel minket öt hét alatt, akkor neki itt nincs mit keresnie mint edzőnek.

 

A feljutás után azzal szembesültünk, hogy az első körökben nagyon nehéz ellenfelekkel találkozunk, első körben például a Slovan várt ránk. A meccsre úgy mentünk, hogy nincs mit vesztenünk, és focizzunk egyet a jó pályán. Többen slovanisták voltunk régebben, tehát volt bennünk némi bizonyítási vágy. Amikor a meccs előtt felsorakozva elindultunk az öltözőből a pálya felé – soha nem fogom elfelejteni – azt mondtam magamban, a sorban állva: ,,Na, itt van az első liga, indulj a pályára játszani, ezt akartad elérni, menj focizni.” Szerintem a meccsen kiadtuk magunkból a maximumot, jó, rendben, volt egy nagy adag szerencsénk is, de pontot szereztünk…

 

És következtek a többgólos vereségek… Velickýék távozása… Tudjuk, hogy tapasztalt játékosok voltak, és valamit elértek az eddigi pályafutásuk során. Logikus, hogy nélkülük nemcsak a meccs alatt, de az edzéseken is csökkent a színvonal. A játékos kvalitásuk mellett, emberileg is összetartották a csapatot, tanácsok sorát kapták a tapasztalatlanabb játékosok tőlük.

 

Fogadási csalások. Csalódtam. Nem is a srácokban, hanem abban, hogy ilyen létezik, mellettem a kabinban, nálunk, Szlovákiában. Amikor kiderült, nem hittem el, hogy mi van. Aznap ebéd után lefeküdtem, és amikor felkeltem négykor, tíz nem fogadott hívásom volt, rengeteg sms. Mondtam magamban: Mi ez? Magán a jelenségen lepődtem meg, talán túl naiv voltam.

 

Nem szabadott nagyon belemélyednünk a témába, mert az még rosszabb lett volna. Itt pozitívan közrejátszott Radványi szerepe, ugyanis lábra állított minket pszichikailag. Nem roskadtunk össze, játszottunk tovább, és most van, ami van… Mi az, ami ma van? Többnyire fiatal srácok, pár tapasztalt játékossal, akik bizonyítani akarjuk, hogy tudunk focizni. Ma olyan helyzetben vagyunk, hogy minden pont fontos, tehát mi nem mondhatjuk, hogy lesz, ami lesz. Nem játszhatunk nyitott partikat, azért volt a zsolnai meccs olyan, amilyen. Ezt tudtuk játszani, és ezt kellett játszani.

 

Megpróbálok képet adni magamról mint játékosról, az én rálátásommal. Ballábas vagyok, ami ritkaság, és ez az előnyömre válik. Szerintem gyors vagyok, nem félek az ütközésektől és a kemény játéktól. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a gólokat, de én főleg magát a játékot, a passzokat szeretem a fociban. Amikor felmegyek a pályára, győzni akarok, és a pályán számomra semmi más nincs, csak a foci. Szeretem a focit, és ha szeretetből csinál valamit az ember, akkor az látszik. A visszajelzésekből úgy ítélem, hogy az embereknek ez jön le rólam.

 

Foci jöhet nekem bármilyen mennyiségben, és főleg az angol ligát és a BL-meccseket szeretem nézni, de nézek például német második ligát is, mivel ott játszik egy barátom. Az én szempontomból a sport, a foci lényege arról szól, hogy nem lehet muszájból csinálni. Egy focistának, de bármilyen sportolónak örülnie kell, hogy pályára léphet, és örömet szerezhet a sporttal, nemcsak a nézőknek, de magának is. A legfontosabb szempont a sportolónál nem lehet a pénz, vagy az, hogy bombázó nők érdeklődnek iránta, illetve hogy edzett teste lesz és menő verdája.

 

Milyenek a terveim? Egyelőre még Dunaszerdahelyen szeretnék bizonyítani, fél év alatt sok minden történt itt, nem volt olyan nyugodt a légkör, amilyenre szükség volna egy első ligás csapatnál a fejlődésre, és nem rúgtam négy-öt gólt, hogy felfigyeljenek rám. Még biztosan a Corgoň ligában akarok focizni, itt vagy máshol Szlovákiában. Persze, szeretnék külföldre kikerülni, de nincs konkrét elképzelésem, hogy hova, mindenképpen minimum a második ligába, ahhoz viszont kellenek a szlovák ligás rajtok. Persze ez azzal jár, hogy bár érzem magamon, hogy fejlődtem, szükséges, hogy lendítsek magamon még egy nagyot. Bízom benne, hogy sikerülni fog.

 

Ennyit egy focistáról, egy komáromi srácról, aki örül annak, hogy megadatott neki – első ligában rúghatja a bőrt.

 

Tisztelettel, Goran.

 

U.I. A Szenyice elleni meccsen Gorant két sárga lap után kiállította a harmatgyenge Pavlík játékvezető. Szerintem mindkét sárga lap jogos volt. A lényeg az, hogy Gorannak most lesz igazán szüksége arra, amiről beszélt nekem. Kitartás, akarat, harciasság és kemény munka. Egy komáromi srác történetét olvashatták, kíváncsian várom pályafutásának további fejezetét.

(Poór Tibor, KLIKKout 2013. november)

 

A cikket a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.