Radványi Miklós, a DAC futballcsapatának vezetőedzője fél év alatt annyi mindent átélt, amit más húsz év alatt sem

„Sehol máshol nem csináltam volna végig”

 

Somogyi Tibor felvétele

Fél év leforgása alatt mindent megélt: a II. ligából való feljutás örömét, a csapatépítés nehézségeit, méltatlan körülményeket, gyenge eredményeket, játékosok távozását, bundabotrányt, szerencsétlen meccseket. Radványi Miklóssal, a DAC futballcsapatának vezetőedzőjével edzői pályafutása legkeményebb időszakáról beszélgettünk.

 

Mennyit öregedett az őszi szezon alatt?

Sokat. Nem volt egyszerű. A feljutási eufória után azt hittem, könnyebb lesz. A játékosaim mind azt mondták, itt akarnak maradni, és hittem, hogy ha hozzájuk igazolok néhány fiatalt, akkor jó csapatot tudok összerakni a Corgoň Ligára. Csakhogy ez nem nagyon sikerült. Az első fordulóban a Slovan ellen csak három új játékosom volt, Ujlaky, Hodúr és a kapus Fišan, egy meghatározó emberem viszont elment, Polaček kapus, akinek a II. ligában nagyon sok pontot köszönhettem. Nyáron nem sikerült feltölteni a keretet, aztán a myjavai meccs után elment öt játékos (Velický, Fodrek, Obžera, Fišan, Dian – a szerk. megj.), mert nem volt szerződésük. Egy héttel később megvertük a nyitraiakat, azt hittem, kezd összeállni a csapat, akkor meg jöttek a rendőrök, és megvádoltak négy játékost (Hodúr, Huber, Božoň, Dian – a szerk. megj.). Mindez már az átigazolási időszak lezárultával történt, így azok a futballisták kerültek a kezdőcsapatba, akikkel eredetileg csak a bővebb keretben számoltam.

 

A myjavai meccs után, amelyet 4:1-re elvesztett a DAC, a sajtótájékoztatón azt mondta, el kell gondolkodnia, hogy érdemes-e ezt tovább csinálni. Mégis egész ősszel kitartott. Miért?

Ígéretet kaptam arra, hogy feltöltjük a keretet. Aztán nyertünk is a nyitraiak ellen, de utána jött a bundabotrány. Akkor pedig azt mondtam, most már nem állok fel a kispadról. Azt esetleg valaki úgy értelmezhette volna, hogy nekem sem tiszta a lelkiismeretem, én is tudtam valamiről. Elhatároztam, hogy maradok, és megpróbálom a legtöbbet kihozni a csapatból.

 

A rendőrség szerint a Senica–DAC (4:0), a Trenčín– DAC (6:0) és a Myjava–DAC (4:1) mérkőzés manipulálva volt. A meccsek közben nem érezte gyanúsnak, ami a pályán zajlik?

Ha sejtettem volna valamit, tettem volna ellene. Mint minden mérkőzést, a senicait is többször megnéztem. Felfigyeltem rá, hogy Huber hat esetben üresen hagyta a rábízott területet a pontrúgásoknál. Amikor a meccselemzésnél megkérdeztem tőle, miért, nézett rám, mint borjú az új kapura, és annyit mondott: nem tudom. Az is a történethez tartozik, hogy egy héttel korábban halt meg az anyukája, és arra gondoltam, ezért nem tud koncentrálni. A 60. perc táján le is cseréltem. Hodúrnak a lepattanókra kellett volna mennie, de szinte hagyta az ellenfelet, hogy berúgja. Ha az ember visszagondol, összeáll a kép, de előtte soha nem gondoltam volna, hogy ilyet csinálna. Ez nagy pofon volt nekem is.

 

A négy gyanúsított DAC-játékos közül eddig csak Hodúr állt az újságírók elé, a fegyelmi bizottság ülése után majdnem sírva beszélt.

Nekem is kis híján elbőgte magát. S az a baj, hogy sokan szinte hőst csinálnak belőle. Azt mondta, csak egy meccsben volt benne, de ez azért erősen kétséges. Azt hallottam, hogy a myjavai meccs alatt Hodúr és Dian a kispadon ülve folyamatosan a mobiljukat nézegették. Ezt akkor mondták el nekem a játékosok, amikor már kirobbant a botrány.

 

A többi futballista hogyan reagált a bundabotrányra? Milyen volt utána a hangulat az öltözőben?

Ahelyett, hogy a bajnokira készültek volna, a játékosok ezt tárgyalták. Néhányan nagyon jó haverok voltak a gyanúsítottakkal. Ők négyen nem voltak barátok, csak tudták, kinek van szüksége pénzre, és bele tudták húzni egymást a meccsek manipulálásába. De voltak olyanok, akik nagyon jó viszonyban voltak a négy érintettel, néhányan a mai napig nem hiszik, hogy ez a négy futballista eladta volna a mérkőzéseket. A bundabotrány folyamatosan, a bajnokság végéig téma volt az öltözőben. Ez nem gyerekjáték, valakivel együtt dolgozol, és kiderül róla, hogy aprópénzért eladja a meccseket. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy sem Velický, sem Fodrek nem volt benne a dologban, mert ha ilyesmit csináltak volna, fel sem jutunk a második ligából. Ez jellem kérdése, biztos vagyok benne, hogy ha Velickýt megkeresték volna, elküldte volna őket a büdös fenébe.

 

A rendőrség szeptember 11-én, csütörtökön tartott sajtótájékoztatót a bundabotrányról. Önök mikor szereztek tudomást róla?

Azon a héten hétfőn erdei futás volt a program, Hodúr fantasztikusan futott. Másnap az edzésen is remek volt. Mondtam is magamban, még utóbb formába lendül a gyerek. Szerdán viszont üres volt a helye az öltözőben. Senki sem tudta, hol van, ki volt kapcsolva a telefonja. Egész nap nem volt elérhető, amit furcsállottam, mert máskor mindig jelzett, ha valami gond volt. Este aztán felhívott Dušan Chytil, a klubmenedzser, s csak annyit mondott: „A játékost, akiről beszéltünk, ne is keresd.” Ekkor már sejtettem, hogy valami gond van. Másnap egy ismeretlen számról felhívott Hodúr: „A rendőrségen voltam, kiengedtek, mit csináljak?” Azt feleltem, majd a következő edzésen megbeszéljük. Akkor már folyamatosan csengett a telefonom, néhány óra leforgása alatt körülbelül százötvenen hívtak, de mindenkit elhárítottam azzal, hogy addig nem mondok semmit, amíg nem beszéltem az érintettekkel.

 

S mit mondtak az érintettek?

Huber elbőgte magát, hogy ő nem csinált semmit. Božoň azt mondta, ő nem hülye. Dian akkor már régen nem volt Dunaszerdahelyen. Hodúr meg beült az irodámba, és azt mondta: „Sorry, Miki, én benne voltam, a Senica elleni meccset megcsináltam.” De hát Trencsénben is mindig úgy vette át a labdát, hogy az ellenfélé legyen… Én életemben még nem voltam olyan tanácstalan edzőként, mint a trencséni bajnokin. A 31. percben már 4:0 volt. Bőghetnékem volt a kispadon. A trencséniek úgy játszottak, mint a Barcelona. Hodúrnak meg nem volt egy jó passza. Akkor fogyott el végleg a türelmem, amikor egy rosszul eltalált keresztlabdával gyakorlatilag gólpasszt adott az ellenfélnek.

 

A jelenlegi kerettagokért tűzbe tenné a kezét?

Én mint edző már senkiért nem teszem tűzbe a kezem, de biztos vagyok benne, hogy vannak játékosok, akiket sokkal nagyobb pénzért sem lehet becserkészni. A II. ligás keretemben voltak ilyenek. Ez jellem kérdése. Az lenne a legtisztább, ha betiltanák a sportfogadást, de hát ez nem fog megtörténni.

 

Az őszi szezonban volt egyáltalán olyan találkozó, amelyikkel elégedett volt?

Ezek után?! Amennyire mellénk állt a szerencse a második ligában, úgy elfordult tőlünk a Corgoň Ligában. Az aranyosmaróti ViOn elleni két meccsen legalább négy pontot kellett volna szereznünk, de mindkettőt elvesztettük. Vagy a besztercebányai meccs: tizenhárom percen keresztül át sem jöttek a felezővonalon a hazaiak, de az első kapura lövésükből gólt rúgtak, aztán meg a 38. percben a bíró kiállította a kapusunkat, Perneckýt. Egy olyan kapus ment be a helyére, akit jóformán a buszban láttam először! Ahogy Norbert Hrnčár, a Dukla edzője meglátta, ki fog beállni, már kiabált: Lőjetek! Még szögletből is kapura rúgtak. A srác megfogott néhány labdát, de így is 5:1 lett a vége a hazaiak javára. Talán csak egy meccset tudnék kiemelni: a trencséniek ellen otthon úgy játszottunk, mint egy érett csapat. Nyertünk is 1:0-ra.

 

A trencséniek lebecsülték a DAC-ot? Két héttel korábban 3:0-ra nyertek a Slovan otthonában, utána szintén 3:1-re Myjaván…

Sok helyen lebecsültek minket, főleg a bundabotrány után. Pedig nem játszottunk olyan rosszul. De ha ezzel a csapattal nyílt focit akartunk volna játszani, akkor nem 41 gólt kapunk, hanem 141-et. Viszont azzal, hogy Gašparík nem a bal oldalon, hanem a csatársor mögött mozgott, jó labdákat tudott adni, és gyorsan át tudtunk menni támadásba. Ezzel sokszor megleptük az ellenfeleket, mert Ujlaky is gyors, Hošek sem annyira lassú, mint amilyennek tűnik. A trencséniek nagy mellénnyel jöttek, de ha kaptak volna négy-öt gólt, nem szólhattak volna semmit. Többen azt mondták, hogy a vendégek legjobb embere a kapus volt.

 

Tavasszal is ön irányítja majd a DAC-ot?

Jó kérdés. Most elsősorban pihenni szeretnék, aztán leülök a tulajdonosokkal, és meg kell beszélni, mit akarnak, milyen körülmények között. Az embernek csak egy egészsége van, és ez a fél év nagyon kemény volt. Át kell gondolnom, hogyan tovább. Annyira már ismerem magam, hogy egy hétig pihenek, még a második héten is fogom élvezni a nyugalmat, de a harmadik héten már elkezdem csinálni a téli felkészülés tervét, és kezdem hívogatni a játékosokat. Azt nem nekem találták ki, hogy otthon üljek. Egyszer elkövettem ezt a hibát, Szencen felálltam a kispadról, hazamentem, és egy hétig jó volt. Csakhogy aztán majdnem megbolondultam otthon, hogy most mihez kezdjek.

 

A játékoskeretből hányan maradhatnak?

Ujlakynak, Boyának, Kwinnek és Steinhübelnek van élő szerződése, a többieké november 30-ával lejárt. De mondok valamit. Az utolsó bajnoki előtt az edzésen elmondtam a játékosoknak, hogy ez az utolsó tréning így együtt, a meccs után szétszélednek szabadságra, és majd meglátjuk, mi lesz tovább. Matúš pedig megszólalt: „És január 8-án mind örülni fogunk, hogy visszajöhetünk Dunaszerdahelyre…”

 

A vezetőséggel beszélt már?

Antal Barnabással már igen, szerdán kellene tárgyalnunk. Szeretném, ha ott lenne a klubelnök is, mert vele nem találkoztam már fél éve. Ha el is jön meccsre, a 89. percben feláll, és elmegy.

 

A szurkolók néhány éve a tenyerükön hordozták, most azonban egyre ellentmondásosabb a megítélése. Mit gondol erről?

Belefáradtam, hogy mindenki másfelé húz. Nem is akarom már ezt kommentálni, most tényleg jó, hogy pihenhetek egyet. A csapat körül is elég dolgom volt, nem még hogy a drukkerek mind magyarázzák nekem a maguk igazát. Valami konszenzusnak kell születnie, mert ha nem, a futball szenvedni fog Dunaszerdahelyen, ahogy most is szenved. Az sem egészséges, hogy ilyen kevesen járnak meccsekre. Mindegy, hogy hányadik helyen álltunk, valamikor edzésekre jártak ki ennyien a DAC-stadionba. Ez a helyzet nem tesz jót senkinek sem.

 

A városban meg-megállítják a drukkerek?

Nem nagyon szoktam kijárni. Akkor sem jártam, amikor bajnokok lettünk a második ligában, és most sem. A futballban úgy van, mint az ágyban: egyszer fent, egyszer lent, de én mindig ugyanaz akarok maradni. Szerintem nekem nincs mit szégyellenem. Nem olvasom a fórumokat, de néhányan így is visszamondják, miket írogatnak. Viszont nem az én stílusom üzengetni. Az elmúlt egy–másfél év alatt megtanultam, kik a barátaim. A Csallóközben vagyunk. Mi a legnagyobb divat? Az irigység. És mi a legnagyobb öröm? A káröröm.

 

A kollégáktól kapott valami támogatást az elmúlt fél évben?

Egy edzői konferencián beszélgettem idősebb kollégákkal, és azt mondták nekem, valaki húsz év alatt nem él át annyi mindent, amit én fél év alatt. Ivan Galád, az U21-es válogatott szövetségi kapitánya azt mondta, Mourinhóhoz készült ki tanulmányútra, de inkább eljön hozzám, mert ennyi mindent kibírni nem semmi. Még csodálkoztak rajtam, hogy egész jól nézek ki. Én már nem is tudom elképzelni, hogy valahol úgy dolgozhatok, hogy csak a szakmai munkára kell koncentrálnom. Ebben a fél évben a szakmai munka a teendőim talán 30–40 százalékát tette ki, olyasmikkel kellett foglalkozni, ami egyáltalán nem a futballal kapcsolatos. A legegyszerűbb az lett volna, ha felállok, sokan örültek is volna neki Dunaszerdahelyen. Megtehettem volna, de nem akartam. Azt viszont le kell szögeznem: ezt sehol máshol nem csináltam volna végig. Semmilyen más klubban nem bírtam volna ki. De ha szenvednem kell valahol, akkor itthon szenvedjek. Dunaszerdahelyen itthon vagyok, ismerem a stadion zegét-zugát, egyértelmű volt, hogy végigcsinálom.

(BŐD TITANILLA, Új Szó, 2013. december 09.)