Kezeket a magasba!

 

Kiss Balázs interjúja

Lelkes Ernő fotói

 

Négy-öt éves korában kis sámlin állva izgulta végig a DAC meccseit édesapja mellett, aki csak azért nem vette nyakába fiát, mert akkor nem tudta volna kellő becsülettel ütni a szurkolói dobot. Őt már akkor sem zavarta, hogy alig lát valamit a meccsből, a lényeg az volt számára, hogy a papa fergeteges hangulatot teremtsen a lelátón a dobolásával. Nem esett messze az alma a fájától, a meccseket most is úgyanúgy „nézi végig“, mint jó harminc évvel ezelőtt. A különbség annyi, hogy kis sámli helyett ma megafonnal a kezében érkezik a stadionba, hogy lázba hozza a sikerre éhes szurkolókat. Horváth Zoltánnal, ismertebb nevén Zoltánkával, a DAC vezérszurkolójával beszélgettünk.  

 

Mikor vitt ki édesapád az első DAC meccsre?

1978-ban születtem, az első mérkőzés, amelyre apu kivitt, ´82-ben vagy ´83-ban lehetett. Mindig a régi keleti tribünre mentünk. Nagyon erős emlékeim az első meccsekről ugyan nincsenek, kisgyerekként akkor a focihoz még nem igazán értettem, de arra színtisztán emlékszem, hogy mindig a kijelzőt lestem, és figyeltem, mikor vált át a DAC felirat alatti szám eggyel nagyobbra. A hangulat akkor is fantasztikus volt, apu ütötte a ritmust, a többiek pedig önfeledten szurkoltak. Minden alkalommal egy megszokott baráti társaság vett körül bennünket.

 

Hogyan fokozódott tovább a DAC iránti szerelmed?

Én is úgy vagyok ezzel, ahogy még pár ezren rajtam kívül a Csallóközben. Egyszer megcsapott ennek az egésznek a szele, és azóta tulajdonképpen rabja lettem. Ahogy növekedtem, azt vettem észre, hogy a DAC körüli történésekkel kelek és fekszek. Emlékszem, amikor a svéd Östers Växjö csapatával játszottunk az UEFA-kupában, ´88-ban. Aznap délután még iskolában voltam, az osztály ablakai pedig a stadion irányába nyíltak. Mivel az akkor még Gorkij utcainak hívott alapsuliba jártam, ami közel van a stadionhoz, elég jól hallatszott, mi zajlik a lelátón. Én minden egyes rúgott gólunknál felugrottam a padból, és rohantam az ablakhoz, hogy még jobban halljam az üdvrivalgást. A „baj“ csak az volt, hogy 6:0-ra vertük az Österst, a tanító néni pedig az ötödik gólunk után lekevert nekem egy hatalmas pofont, hogy maradjak már a fenekemen. Persze ez az eset nem szegte kedvem a szurkolástól. Aztán jöttek a ´90-es évek. A drukkerek közül ebből az időszakból leginkább a somorjaiak mostani vezérszurkolójára, Ásványi Gyurira emlékszem, na meg Varga Árpira, aki minden meccsen egy óriási DAC-zászlóval a kezében őrültként rohangált a keleti lelátóján. Szép idők voltak.

 

Valóban azok. Ám a csapat addigi legszebb időszakának végeztével évről-évre romlott a játék, és a szurkolók is lassan, de biztosan eltűntek a lelátókról. Nyilván emlékszel, hogy 2007/2008-as idényben a harmadik osztályt is megjártuk.

Természetesen, emlékszem. Annál is inkább, mert ebben a szezonban, pontosabban annak utolsó előtti meccsén, a nagytapolcsányiak elleni idegenbeli találkozón került először a kezembe a dobverő. A meccset 1:0-ra hoztuk, ezzel eldőlt, hogy bajnokként zárjuk a harmadik osztályt. Ezután következett a 2008-as „rendszerváltás“, amikor is a Khashayar Mohseni és Antal Barnabás fémjelezte duó kezébe került a DAC, és mi rögtön két osztályt előbbre lépve ismét a Corgoň-ligában indulhattunk. Akkor még nem sejtettük, hogy a klub történelmének valaha volt legsötétebb időszaka vár ránk.

 

Hiszen kezdetben mindenkin elhatalmasodott az eufória. Elég ha csak a 2008. november 1-jei DAC–Slovanra gondolunk vissza, amelyre 15 ezren zsúfolódtunk össze a stadionban.

Igen, kezdetben mindenki rózsaszín szemüveget viselt, ami nem is csoda. Aztán fokozatosan felszínre bukkantak olyan dolgok, amelyeket ma már jobb, ha meg sem említünk. Én 2011-ben döntöttem el végleg, hogy addig nem teszem be a lábam a stadionba, amíg Mohseni és Antal irányítják a klubot. Egészen az úgynevezett Game Over eljöttéig, 2014 márciusáig tartott ez az időszak, amikoris Világi Oszkár lett az új tulajdonos. Elhiheted, nem volt könnyű három évig a DAC nélkül.

 

Megnyugtatlak, tudom, miről beszélsz. Térjünk rá arra, hogy tulajdonképpen mikortól is váltál vezérszurkolóvá?

A 2008-as eufórikus időszakban még Tóth Roland, azaz Otello irányította a szurkolást. Ugyan sosem voltunk puszipajtások, de azt sem mondhatom, hogy rossz viszonyt ápoltunk volna. 2010 májusában Zsolnán játszottunk, és kikaptunk 4:0-ra. Tulajdonképpen ezen a meccsen került az én kezembe először a megafon. A félidőben cseréltem le Otellót. Én azt vallom, hogy a csapatot nem csak olyankor kell buzdítani a lelátóról, amikor megy a játék, hanem épp ellenkezőleg. A szurkolónak az a dolga, hogy akkor is hajtsa a játékosokat, amikor nem állnak jól a dolgok a pályán. Ezen a mérkőzésen szólalt meg először a Tavaszi szél, mint rigmus, egy dunaszerdahelyi torokból. Ettől a meccstől kezdve aztán már minden összecsapás alkalmával én vezettem a szurkolást. Leszámítva persze a már említett három évnyi bojkott időszakot. Nade, akkor nem is lett volna kit irányítani, hiszen tényleg csak pár százan jártak meccsekre.

 

Mesélj kicsit konkrétabban a „munkádról“.

Rajtam kívül talán a párom tudná megfogalmazni, mit jelent számomra a DAC, és az, hogy a meccseken én irányítom a szurkolást. Minden szabadidőmet ez tölti ki. A facebookon korábban indítottam egy Game Over elnevezésű csoportot, majd mikor megtörtént a tulajdonosváltás, átkereszteltük Szívünk sárga-kék csoporttá. Négy hónappal ezelőtt 76 tagunk volt, most több mint 1100. Ez persze független attól, amit a meccsek alatt csinálok, de mint vezérszurkolónak ez is a feladatom, vagy ahogy említetted, a „munkám“ része. A tulajdonosváltáskor többen is mondták nekem, hogy ha a bojkottot meg tudtuk szervezni, akkor most intézzük el, hogy minél többen visszatérjenek a stadionba. A lelátón már „csak“ az a dolgom, hogy kezembe vegyem a megafont, és nyomjam, ahogy a torkomon kifér. Megtisztelő, egyben fárasztó feladat. A meccs döntő hányada alatt háttal állok a pályának, az akciókat nem is tudom követni. A szurkolók reakcióiból következtetek csupán, hogy adott esetben szögletet, szabadrúgást, tizenegyest rúgunk-e, vagy valami más érdekes dolog történik a pályán. Ilyenkor természetesen hátrafordulok, hogy tudjam, épp melyik rigmust vagy bekiabálást kell elindítanom. Bár úgy érzem, a hangszálaim már hozzáedződtek a feladathoz, mégis, míg korábban a meccs után mindig éjszakába nyúlóan beszélgettünk a szurkolótársakkal, addig most nem sokkal a hármas sípszó elhangzása után megyek is haza kipihenni magam. Ilyenkor tudom csak visszanézni a pályán történteket. A munkahelyem is olyan, hogy általában a meccsnap után már hajnalban kelnem kell, hogy felvegyem a szolgálatot.

 

Hogy készülsz fel egy-egy mérkőzésre?

Már napokkal a meccs előtt pörgetem a fejemben, milyen sorrendben kezdjem el énekelni a rigmusokat. Időnként próbálkozunk új dallamok betanulásával is, ezeket mindig az idegenbeli On tour utak alatt teszteljük le először. Otthon fejben felépítem a menetet az aktuális ellenfélhez igazodva. Mert más egy Slovan elleni szurkolás, és más, ha mondjuk az Aranyosmarót az ellenfél. A múltkor összeszámoltam, nagyjából negyven rigmust forgatunk egy-egy alkalommal. Ebben már benne vannak a rövidebb, néha csak egyszavas bekiabálások is. Minden meccset a magyar himnusz eléneklésével kezdünk, és fejezünk is be. Talán nem kell magyaráznom, miért. Egy ideje pedig az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című száma előzi meg a szurkolást. Szeretném, ha ez a dal „gyökeret verne“ nálunk. Amióta visszatért a bemondófülkébe, minden meccs előtt egyeztetek Bíró Tomival, a régi-új hangosbemondónkkal, akinek segítségével azt hiszem, sikerült még színvonalasabbá tenni a szurkolást. S természetesen meg kell említenem a dobosunkat is, Bugár Ervint, aki fáradhatatlanul püföli egész idő alatt. Hooligan, azaz Czafik Gábor sem maradhat ki, ő pedig hergeli az embereket, s az utóbbi időben a kisebbik megafonnal szintén segítségemre van az irányításban. Meccsnapon már két órával a kezdő sípszó előtt bent vagyok a városban. Általában a Turul bárban hangolódunk.

 

Mi a legnehezebb feladat, illetve mi mindentől függ a jó szurkolás?

Elérni azt, hogy mindenki bekapcsolódjon a szurkolásba. Sajnos még nem vagyunk azon a szinten, hogy a pályán történő dolgoktól vagy az eredmény alakulásától függetlenül folyamatos legyen az éneklés. De jó úton vagyunk efelé. A legutóbbi, bentmaradást érő hazai meccsen a Nagyszombat ellen számítottunk rá, hogy rengetegen lesznek, ezért a nagyobb hatás elérése érdekében a megafont mikrofonra cseréltem. Erősebben szólt a hangom, és ennek meg is lett az eredménye; vagy háromszor annyian kapcsolódtak be a szurkolásba, mint korábban. Készült is egy fotó, amelyen jól látni, hogy a kérésemre az egész keleti tribün magasba emeli a kezét a Micsoda álom, micsoda mámor kezdetű rigmus elindítása előtt. Felemelő érzés, a hideg futkosott a hátamon a látványtól. Eddig megafon-párti voltam, de el kell gondolkodnom azon, hogyha a nagyobb hanghatást elérő kihangosítással ilyet el tudok érni, akkor érdemesebb lenne áttérni a mikrofon használatára. Persze tudom, hogy ezt sokan ellenzik, mondván, hogy egy igazi Capo megafonnal a kezében Capo.

 

Hogy viseled a kritikát?

Eleinte nehezen viseltem. Előfordult, és azért még ma is előfordul, hogy beszólogatnak, mit hogyan kellene csinálnom, vagy azt mondják, majmoskodok. Néhányan meg azt hiszik, a szurkolás kívánságműsor, s be-bekiabálnak, hogy éppen mit kéne énekelnie a B-középnek. Ezeket a helyzeteket meg kellett tanulnom kezelni, az építő jellegű észrevételeket pedig elfogadni. Nem tartom magam problémás alaknak, komolyabb összetűzésem még nem volt senkivel. Az én célom az, hogy egységesek és eredményesek legyünk, hogy minél többen legyünk, és hogy minél gyakrabban lehessen részem olyan élményekben, mint például a Spartak elleni meccs után. Hogy egy példát említsek. A meccs másnapján kiszolgáltam egy vevőt a munkahelyemen, aki távozáskor még visszafordult, és megkérdezte, hogy én vagyok-e az a megafonos fickó a DAC meccsekről. Mondtam, hogy igen, én. Még tíz percig a kezemet szorítva beszélgetett velem. Hazudnék, ha azt mondanám, az ilyen dolgok nem esnek jól.

 

Milyen tervekkel elképzelésekkel vágsz neki a következő szezonnak?

Elsősorban most az a nagy kérdés, hogy milyen ütemben sikerül átépíteni a stadiont. Felmerült ugyanis egy olyan elképzelés, amely szerint a B-közép az eddig megszokott helyéről átköltözhetne a kapu mögötti lelátóra. Egyelőre nem eldöntött, hol lesz a végső helyünk. Én most afelé hajlok, hogy menjünk a kapu mögé, mert oda talán tényleg csak azok váltanak majd jegyet, akik szívvel-lélekkel akarnak szurkolni, ahelyett, hogy facebook képek készítésével szórakoznának. Azt mondom, a puding próbája az evés. Mielőtt azonban még erre a kérdésre választ kapunk, szeretnénk méltóképp megünnepelni az idén 110 éves DAC születésnapját. Erre többek között egy óriáskoreóval készülünk a szurkolótársaimmal, erről egyelőre többet nem árulhatok el. Maradjon meglepetés.

(Kiss Balázs, KLIKKout 2014. június)

 

A cikket a KLIKKout magazín szíves engedélyével közöljük.